A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy az emberek találkoznak egymással. Az ember embertársával találkozik a faluban, az utcán, a színházban, a templomban, még az otthonaikban is, ha felkeresik egymást. Bár ezek a találkozások legtöbbször összefutások, én örülök annak, hogy az emberek még találkoznak egymással.

Minap a lelkészi ház előtt találkozott – rövidre szabott beszédjükből ítélve – két régi ismerős. A jól megszokott kérdés indított. Hogy vagy? – s másodpercek töredéke alatt érkezett is a válasz – mintha csak erre várt volna a megkérdezett: Egyáltalán nem jól! Nem volt hosszú a beszélgetés, hiszen a harmadik mondat lezárta eme gyakran tapasztalt találkozást: Az nem jó, de ne haragudj, majd később még beszélgetünk.

Ha egyáltalán kimozdulunk otthonainkból, szinte lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel. A találkozások elengedhetetlen tartozéka a falu, az utca, a templom, a színház, még otthonaink is, ha felkeresnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy találkozhassunk, többre van szükség. Az emberek akkor találkoznak igazán, ha hasonló az érdeklődési körük, az érzéseik, az értékeik, múltjuk, jelenük, a jövőképük, a reményeik…

Miért fontos, hogy találkozzunk időnként egymással? Talán azért, mert az elkötelezettségek a találkozásokban születnek.

A fiatalemberre gondolok. Jó munkabírású, erős, egészséges, mégis állami szociális segélyen tengeti életét. Pedig képzettsége és képessége is lenne hozzá, hogy valami munkát találjon… De ő valahogy újra és újra visszakerül a rendszerbe és tengeti életét.

A papírforma kínálja magát, és a talentumok példázata jut eszembe, de rádöbbenek, hogy ő nem a gazdájától kamatoztatásra kapott talentumát elásó egytalentumos szolga. Nem, ő annál sokkal okosabb, rafináltabb és… ártalmasabb. Ő az életrevaló, a rendszer útvesztőit maga javára fordító, a bürokráciát és embertársait kijátszó, a szégyentelenségét a többiek számonkérésre való sutaságával eltakaró, markába röhögő sumac. Ő az, akinek sikerül úgy hasznot nem hajtania, hogy nehezen kaphassa rajta a számon kérő gazda… Nem, ő nem az, akitől az is elvétetik, amije van…

Persze talán a gazdával is baj van. És talán a többi szolgával is: a hasznot húzóval és azokkal is, akik hagyják, hogy hasznot húzzanak belőlük. Végeredményben ő csak egy, és messze nem a legkártékonyabb az önmagát tönkreverő rendszer többi romboló alkotóeleme között…

Lám-lám, emberi életünk egy lehetőség. Még akkor is, ha önmagában érték. Sem kiemelt teremtményi mivoltunk, sem nagyságunk, sem fölényünk, sem értelmünk nem olyan magától értetődő, amint sokszor vélni merjük. Nem lesz több annál, amit az Isten adta készségek kiteljesítése kapcsán elérünk. És persze kevesebb sem.

Tökéletesedésre hívattunk el, de nem mindig törekszünk felé. Istenhez hasonlóvá teremtettünk, de emberarcunk sokszor nem tükröz isteni vonásokat. Isten munkatársai lehetünk, de vajon képességeink ellenére, vagy épen azok tudatában hányan próbálkozunk Isten irántunk tanusított jóindulatának „szociális segélyén” tengődni?

A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...

A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.

Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...

Minden helynek van szellemisége. A mellékhelyiségek is rendelkeznek ilyesmivel. A szellem tisztasága avagy zagyvasága megmutatkozik a helyet alkotó formákban és a helyet uraló tevékenységben.

A szükséges kis- és nagydolog elvégzése egy intim helyen a legkényelmesebb. Nyilván kukoricaföldek szélében, útmenti bokor aljában is elvégezzük, ha muszáj. A vécé, előkelőbb megfogalmazással a „toilet” mégiscsak a legkényelmesebb. Lenne. Kellene lennie.

Én mindig kiábrándulok az emberi nemből amikor egy olyan „megkönnyebbülési gugoldába” tévedek be, amely felsorolhatatlan színű, formájú, kimondhatatlan bűzű emberi bélsárral van kicifrázva.

Nyaralni voltunk itthoni tájakon. Vendéglők, üzletek, sátorhelyek, benzinkutak intim helyeit is meg kellett látogatnunk. Mi más következhetett e nyaralásból, minthogy megint kiábrándultam az emberi nemből?!

Ha tehetném beállnék vécés néninek. Na, nem olyannak, akinek odamordulnak a jól öltözött vendégek, s megvető arcfitymálással dobják oda az 50 banit a tányérba. A nagy tervem az volna, hogy mielőtt a vendég otthagyva mocskát elosonhatna, bezárnám a külső ajtót, aztán szépen leellenőrizném, hogy mit hagyott ott, és ha valamit tényleg otthagyott, kedvesen visszahívnám, hogy takarítsa el maga után. Ha kedvesen nem menne, akkor kedv nélkül ösztökélném.

A madarat a tolláról, az embert a barátjáról ismerhetjük meg, mondja a népi bölcsesség. Remélem, hogy nem veszi senki zokon, ha hozzáteszem: az embert arról is megismerhetjük, hogy mit hagy maga után egy intim helyen. Hogy tovább folytassam az idézgetést, hát egy régi film címe így hangzik: Ne nézz vissza haraggal. Ebben a filmben beteljesületlen szerelem lángjai emésztik a főhőst, s hogy a lángok teljesen el ne emésszék, azt a jó tanácsot kapja egy bölcs öreg embertől, hogy ne nézzen vissza haraggal a szerelmével eltöltött időre, mert az nem elpocsékolt idő.

Lelki szemeim előtt új feliratozást látok minden belső WC-ajtón. Ne nézz vissza haraggal... Arra, amit otthagytál. Nem elpocsékolt idő sem a megkönnyebbülés, sem a takarítás. A hely szellemiségéhez te is hozzájárultál.

A szájhagyomány szerint Nagyajtán elköszönő ünnepi istentiszteletét tartotta a nagynevű Tarr Géza tiszteletes, aki évtizedeken át szolgálta gyülekezetét. Ismertem személyesen, jelenleg az aranyosrákosi temetőben pihen. Az átlagosnál magasabb volt a termete, és fehér hajával, megjelenésével tiszteletet sugallt.

Gondnoka ama jelzett ünnepen hangsúlyozta érdemeit és azt, hogy milyen hozzáértéssel terelte a nyáját oly sok időn át. Szemléltetni akarván a pap érdemeit imigyen fogalmazott: „A tiszteletes úr ahogy vezette a nyáját, úgy emelkedett ki közülünk, mint ahogy kilátszik a juhok közül a szamár”. Szegény néhai Géza bácsi ezt a bókot megkapta!

A bölöni Albert Lőrinc lelkész halála után Erdő János akkori főjegyző elküldött, hogy év vége lévén fejezzük be, és zárjuk le az ügyviteli teendőket. Szász Ferivel „butyiztunk” néhány napot, majd én visszamaradtam ellátni az ó-, illetve újévi szolgálatokat. Dolgom végeztekor a templomban Biró Árpád bácsi előrepedert bajszú gondnok a következőket mondta: „Mű megköszönnyük a püspök úrnak, hogy az innapokra magát nekünk ide intézte, s mű meghallgathattuk szép felszínes beszédjit”. Úgy jártam, mint Tarr Géza bácsi, szerény személyem is ezt a bókot megkapta.

A következő pajkos „esetlenséget” egy barátom elmeséléséből „nyúltam le” utólagos engedélyével. Az egyik atyafi Magyarsároson a pappal való társalgás közben panaszkodván az évjárat hozta viszontagságokra, szóba hozta, hogy a pincékben nem áll a krumpli és a vetemény, pusztulnak el és fele kidobásra vár. A szóban forgó atyafi így fogalmazott: „Nekem is a takarmányrépám szinte mind elrothadt, tisztelet a kivételnek!”

Hány „esetlen” eset jön össze mindennapjainkban, amely ártatlanságában fűszer is lehet búval b... (élelt) világunkban?

A Példabeszédek bölcse figyelmeztet, hogy az Úr intését ne vessük meg, dorgálását meg ne utáljuk. Ezzel természetesen mindannyian egyetértünk, hiszen ki lenne közülünk az, aki zokon venné, ha az Úr, az Isten maga kopogna be életünkbe, s tökéletességének fényéből világítana rá tökéletlenségünk árnyaira. Tehát látszólag semmi különleges akadálya nincsen annak, hogy a bölcs tanácsot megfogadjuk. Csakhogy …
… csakhogy Isten nem jelenik meg szemünk előtt, nem dörög hangja fülünk számára hallhatóan.
Sokkal nehezebb elfogadni azt, ha embertársunk fogalmazza meg az intést felénk. A legnehezebb elfogadni akkor, ha ráadásul tudjuk és érezzük, hogy amit szól, az igazság. Ilyenkor felcsattanunk, elkeseredetten védekezünk, mentegetőzünk, ellentámadásba lendülünk. S végül ahhoz a végső, megkérdőjelezhetetlen érvhez nyúlunk, hogy senki sem tökéletes, az intést megfogalmazó maga sem feddhetetlen, így nincs joga bennünket bírálni, még akkor sem, ha igaza lenne. Helyes gondolatmenetnek tűnik, hacsak …
… hacsak nem feltételezzük azt, hogy embertársunkat az Úr küldte hozzánk, hogy az ő szavain keresztül az Úr int minket, hogy embertársunkat használta fel az Úr arra, hogy elmondja nekünk a fájó igazat.
S akkor háborgás helyett a mi belső szobánkban kell elszámoljunk arról, hogy mi valós a dorgálásból, s mit lehet tenni a jobbulásért.

Történetünk valahol Közép-Afrikában kezdődik a hetvenes évek végén. Egy kis trópusi faluban, az őserdő közepén, egy fiatal nőnek és egy idősebb férfinak fia született, az első gyermekük. A gyermek játszótársaival együtt járta be az erdőket és a tisztásokat, illetve hallgatta a törzs öregeinek meséit démonokról és istenekről, harcokról és oroszlánokról, esténként a tűz mellett. Hallott arról, hogy vannak fehér emberek, akik nagyon sok mindent hoztak, akik félelmetesek és gyakran gonoszságokat követnek el. Arról is hallgatta a meséket, hogy körülöttük más törzsek élnek, egyesek barátságosak, mások ellenségesek, egyesek hatalmasok, mások elenyészőek. Egy szó, mint száz, tájékozódni kezdett. Közben megtanulta az erdők és a tisztások rejtett ösvényeit, az állatok nyelvét, no meg a közeli misszionárius iskolában alapszinten megismerkedett a betűvetés és a számolás misztériumával. Szépen fejlődött, és egyre többet értett a körülötte levő világból. Megértette, hogy a fehér embernek van egy hatalmas istene, amit pénznek hívnak, és azt is megtanulta, hogy az országban háború van, és ebben a háborúban egyik helyi hatalmasság a másik vérét kívánja kiontani, és – mivel okos fiú volt – megértette, hogy ez a fehér embernek kapóra jön, mert mindaddig, amíg így egymás vérét ontják, a fehér ember istene gyarapodik.

Lassan felnőtt, és ahelyett, hogy korabeli társaival beállt volna a fehér ember rabságába, amely már nem politikai, hanem gazdasági bilincsekkel kötötte bele a szegénységbe, elkezdett a szabadságról beszélni. Eszelősen és megszállottan hirdette a nagy eszmét, és járta a falvakat, kereste a példákat, hogy az emberek megértsék az üzenetét. Nem akart háborút és vért. Ebből folyt már elég. Békét akart és némi megbecsülést az országa (nemzete?) számára.

Fel is figyelt rá pár helyi hatalmasság. Először szép szavakkal, a pénz lehetőségével csábítgatták, de nem ment. Aztán az ideológiáján keresztül kívánták megzsarolni, de ez sem sikerült, végül megfenyegették, és vérét akarták venni.

Ő meg csak járja az őserdőket, a falvakat és a városok nyomornegyedeit, és beszél, tanít meg takarít, s néha megsiratja az AIDS-es gyerekek szenvedését. Talán holnap lelövik, de igaza ott suttog már a dzsungel fái között, kitörülhetetlenül, és az öregek róla mondanak majd mesét egy talán jobb világba születő nemzedék számára.

Egy „messzi világból” idelátogató paptól megkérdeztem, hogy minek okán jön ilyen rendszerességgel Erdélybe? Azt mondotta nekem – kb. a tizedik látogatása után –, hogy itt nálunk létezni, megvalósulni látja gyermekkora legszebb meséit, álmait, melyeket olvasott vagy megélni vágyott. Éspedig, kérdeztem...

Fejkendős nénikék a kapu előtt a padon, legelésző birkanyáj, libacsorda az utcán. Nagy élmény az esti csorda és főleg az, hogy mindenik boci tudja, hogy hol lakik. Hihetetlen, hogy az utcán szaladgálnak a kutyusok, és senki nincsen megijedve, hogy elveszett a kedvenc ebe.

Olyan is csak a mesében lehetséges, hogy az egész falu feketében ott van a temetéseken.

Az, hogy valaki kézzel kaszáljon, villával és más fanyelű szerszámmal dolgozzék, neki az olyan, mintha azt látná, hogy varázsszóra a csúnya varasbéka tündérkisasszonnyá változik.

Pesti zsargonban fogalmazva a „csúcs” mindenekfelett az esti marhacsorda.

Ez a hely, ahol éltek, ez olyan, mintha varázsszóra tündérré változna a varangy –mondta nekem.

Ő hazament, és én tapasztalom, hogy a libákat a robogók elhessegették. A fejkendős anyókák kezdenek elmenni ismeretlen utakon, és a négylábú marhák sem igen keresik az új kapukat, melyeket valamikor a gyermekeik oly szívesen bámultak. A tej a tőgyből varázsszóra dobozba költözött.

Félek, hogy még egy kevés idő kell, és az erdélyi tündérvilágból is varangy lesz...
Hova a fenébe fogunk menni akkor álmot látni?

Közel egy évtizede önismereti céllal kezdtem el összeírni családom történetének adatait. Nővérem eljegyzése körül fontosnak gondoltam tisztába tenni magunkat azzal, hogy kik is vagyunk vérségünk szerint. Később, amikor nősülésre adtam a fejem, még fontosabbá vált a kérdés. Felmerült, fontos lehet tudnom azt, hogy tehetségem, tehetetlenségem, hóbortjaim, félelmeim milyen viszonyban vannak a (sokat szajkózott) családi történetekkel. Lányom születésével a cél egy kicsit átfogalmazódott: amikor majd érdeklődik a családja múltja iránt, muszáj lesz valamit a kezébe adni. A múltból átlopni neki egy kicsit...

A családfakészítés olyan dolog, amit egyesek divatosnak mondanak. Mások azt tartják, hogy a helyes önismeret elmaradhatatlan eleme. Megint mások úgy gondolják, hogy teljesen felesleges időpazarlás, mert elődeink tévedéseiért, vagy sikereiért nem vállalhatunk felelősséget, és nem várhatunk előlegezett bizalmat sem. Valahol mindegyiküknek igaza van. Egy kicsit....

Mára már biztosnak látszik, hogy déd-, ük-, szép-, ős-, vagy annál is távolabbi apákkal és anyákkal „találkozni” akár egy egyszerű anyakönyvi bejegyzés révén is különleges tapasztalat. Egy név és egy dátum nem sokat mond a kétszáz évvel ezelőtti elődről, mégis valahogy a név olvasatán mintha alakot öltene az egykor élt ember. Egyetemistaként azt tanultam, ha valamit nem tudok néven nevezni, az nem is létezik. Ebben is van igazság, egy kicsi...

Az „alaköltés” érzése arra késztetett, hogy elkezdjek régi fotókat is gyűjtögetni. A tág értelemben vett családi „közvagyon” nagyon sok értéket rejteget. Mára már a családi találkozások része lett, hogy elődökről, rokoni szálakról, fiókokból előkerült fotókról beszélgetünk. Ma megvan rá a lehetőség. Van erre a célra teremtett számítógépes program, digitális fényképezőgép, olcsó hangrögzítő. Nyolc év után is akad újdonság, vagy újabb ötlet a továbblépésre, hogy a múlt sűrű homályát oszlassuk, még egy kicsit...

Látom, hogy néha a család idegeire megyek, de van, hogy érdeklődően hallgatják a legújabb felfedezéseket: árván maradt leány, akit befogadtak és felneveltek, vallást és életteret változtató szász földműves, tragikusan elhalt testvérpár földből kiforduló sírköve, erőszakosan át- és visszatérített becsületes, harisnyás székely férfi, kisemmizett hűtlen özvegy stb. Az ilyen kutatás szabadidős program, de úgy érzem ettől gazdagabbak az együttlétek, tudatosabb az önbecsülésünk és mintha minden egyes múltbéli adat közelebb és közelebb hozná a családot és általa az egész világot. Apró lépésekkel. Mindig egy kicsit...

Mi a kegyelem? „Kegyelem: a meg nem érdemelt szeretet.” Kegyelem az, hogy Isten ott van életünkben: megtart, gyógyít, felemel. Emberi kapcsolatainkban: alázat, szelídség, vagyis kegyesség. A kegyesség nem emel mások fölé, inkább mellé. Isten kegyelme tulajdonképpen így nyilvánul meg, így valósul meg és sokasodik általunk.

Ezt a szüntelen, szinte konok fáradozást, hogy lényünkből előbányásszuk azt, ami eleven, ami szép, jövőt ígérő, a régi bölcselet és nyelvhasználat egy, ma már elkoptatott szóval jelölte: erény. Erényes élet. Az embernek saját fáradozása árán kell felnőnie, emberré lennie.

Az embernek tehát, ebben az összefüggésben, semmi más tennivalója nincs, mint hogy emberré váljék, és akkor megtalálja Istent. Dogmatikusabb kifejezéssel: Isten emberközelbe jött, hogy az ember istenivé legyen. Saját emberségemben találom meg Istent

Ha megelégszünk azzal, amit már elértünk, akkor még nem vagyunk olyanok, amilyennek Isten teremtett: a végtelen tökéletesedés felé vágyódó emberek. Mégsem követel tőlünk emberfeletti teljesítményt, hogy beilleszkedjünk életünknek ezekbe a mozgalmas és végtelen távlataiba. Isten Atyánkká lett, s általa mi egymásnak testvérei.  Az ember tehát az isteni tökéletesedést egyszerű, szerény testvériességgel valósíthatja meg: a testvérnek tett alázatos, mindennapi szolgálattal. Ezért a felebaráttal való találkozás az igazi emberség begyakorlása, és ezzel egyben elindulás Isten felé.

Ebből világossá válik Jézus üzenetének lényege: Amikor megtalálod az utat a testvérhez, igazi emberré leszel és eljutsz Istenhez. Ez valójában keresztény vallásosságunk titka. Hadd fejezzem be mai gondolataimat egy költői vallomással, Gyurkovics Tibor „Kegyelem” című rövid versével:

„Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?

Madárképesség, lélek-ára,

szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?”