Az elmúlt évek családlátogatásai rendjén döbbentem rá arra, hogy mennyire szeretünk panaszkodni. Szinte kivétel nélkül minden családnál a panasz jött, jön elő: betegség, pénzhiány, munkanélküliség, válság. Még olyan helyeken is, ahol nyilvánalóan látszanak a jólét jelei. Ha más nem jut eszünkbe, akkor beszélünk arról, milyen borzalmas dolgokat mutat a Televízió. Már a megnevezése is beszédes. Tele van olyan vízióval (látomással) amely elhomályosítja tisztánlátásunkat. A szenzáció-keresés, a rossz történések világgá kürtölése a legjellemzőbb. Az nem hír, ha valahol valami a maga rendjén történik. Nem kell elhinni nekem, csupán megnézni a 17 órás horror-híradót a PRO TV-n – 10 hírből 9 valami szörnyűségről szól. Az csak természetes, hogy utána nem mernek nyugodtan aludni az emberek, és folyamatosan panaszkodnak válságról és nehéz helyzetről.

Én nem szeretnék a panaszkodók táborába tartozni. Nagyszerű gondolattal és könyvvel ismerkedtem meg az elmúlt évben. Will Bowen amerikai unitárius lelkész hozott létre egy mozgalmat melynek neve: Panaszmentes világ. Sikerült megszereznem a könyvet és nagyszerűnek találtam. A dolog lényege, hogy felteszel egy lila karkötőt, és nem panaszkodsz, nem pletykálsz, nem mondasz rosszat senkiről. Ha rajta kapod magad és mégis megtörténik, átteszed a másik csuklódra. A cél, hogy a karkötő 21 napig egyik kezeden maradjon. A nyáron a testvérgyülekezetből voltak itt látogatóban és megkértem, hozzanak nekem ilyen karkötőket. Néhány barátommal elkezdtük. Meg voltam győződve, hogy nem vagyok egy pletykálós, panaszkodós típus, ehhez képest az elején elég sűrűn kellett áttennem a karkötőt a másik csuklómra. Legtöbbet a családban panaszkodtam, és ha a kollegákkal egyházi ügyeket beszéltünk igencsak oda kellett figyelni. Fél év alatt jutottam el oda, hogy le tudom állítani magam, mielőtt felelőtlenül kijelentenék valamit. Belegondoltam, mennyivel másabb lenne egyéni és közösségi életünk, ha mindannyian csak a jó dolgokra figyelnénk, és nem mindig a hiányosságokra, hibákra. Teremtsünk magunknak panaszmentes környezetet! Kinek küldhetek lila karkötőt?

Hétköznapjaink időbeosztását – gyerekes családokra gondolok – az óvodai és az iskolai programok határozzák meg. Így zajlik egy átlagos hétköznapunk a mi és az Isten szemszögéből.

Reggeli ébredés, kapkodás.

Ma reggel, ébredéskor már ott voltam Veled a szépségesen kelő napsugárban, és bearanyoztam szobádat. Reméltem, hogy Jó reggelt! kívánsz majd nekem, de Te nem tetted. Azt gondoltam akkor, hogy talán kissé még korán van, s azért nem veszel észre.

Öltözés és öltöztetés, pakolás, kocsikulcs, lakáskulcs, gyerek.

Újból fel akartam hívni magamra a figyelmedet, amikor kiléptél az ajtón. Könnyű szellővel megcsókoltam arcodat, bűvös virágillatot leheltem Rád, majd madárénekkel szóltam Hozzád… De Te csak elmentél mellettem.

Rohanás, ügyintézés, munkahely, kollégák.

Később, a nap folyamán figyeltelek, amint a barátaiddal csevegsz. Milyen nagyon kívántam, hogy hozzám is beszélj. Vártam és vártam, de Te csak mentél a magad útján vakon.

Óvoda, iskola, a gyereknek néptánc, balett, zongora, furulya, magánórák…

Ma délután hűsítő záport küldtem Neked. Ott voltam minden cseppjében. Azután, hogy észrevegyél, még Rád is kiáltottam néhányszor az ég dübörgő viharával, remélve, hogy rám figyelsz majd. Puha felhők közé sokszínű szivárványt festettem az égre Neked, gondolva, hogy észreveszel majd, de Te csak rohantál, jelenlétemet észre sem vetted…

Vacsora, mese, imádság, fektetés.

Ma este, hogy méltón búcsúzhass el a naptól, szépséges naplementét küldtem Neked, s utána millió csillagban mosolyogtam Rád, remélve, hogy visszamosolyogsz majd, de Te nem tetted.

Lefekvés.

Ma éjjel, amikor lefeküdtél, holdfénnyel sugároztam be arcodat, hogy jelezzem: ott vagyok Veled. Reméltem, hogy beszélgetsz velem majd egy kicsit, mielőtt elalszol. De nem szóltál egy szót sem.

Azért én Veled maradtam, és vigyáztam Rád egész éjjel, gondolva, hogy talán reggel... majd reggel köszöntesz engem.

Miközben így sietünk, valósággal viharzunk, ne feledkezzünk meg egy annyit mondani: köszönöm. Erre is figyeljünk oda.

Buzogány-Csoma Csilla

ui.: A dőlt betűs részeket egy levélből idéztem.

„Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni, mert nem abban áll az élet, hogy az ember bővelkedik a vagyonban.” Elgondolkozom ezen a bibliai versen, s meglep, hogy mennyire modern, ma is aktuális kérdésekkel foglalkozik Jézus. A mai ember nem igen érti, legtöbbje el sem tudja fogadni azt, amiről Jézus beszél.

A mai emberek többsége szembeszáll ezzel a véleménnyel, mert azt valljuk, hogy az élet igenis abban áll, hogy legyen pénz, legyen vagyon, „legyen, amit aprítani a tejbe.” Mert minél több pénze van az embernek, annál inkább tud kedvére élni, úgy élni, hogy mások felfigyeljenek rá, és ha lehet, irigyeljék jólétét. Ez minden: bőség az ételben, italban, fényűzés az öltözködésben, a szükségletet messze felülmúló lakás és autó, és természetesen mindaz, ami a kényelmet, a nyugalmat biztosítja.

És ez még nem minden: az ilyen embernek sok „barátja” van, kiépítheti a megfelelő kapcsolatokat, összeköttetéseket és ily módon tekintélyt is szerez. Ha mégis bajba jutna, akkor éppen kapcsolatai révén megvan a protekció, a befolyásos ügyvéd, (ha kell több is) hogy megvédje, hogy „ártatlanságát” bizonyítsa.

Én sajnálom az ilyen embert, mert ha valakinek ennyiből áll az élet, akkor az elég nagy szegénységi bizonyítványt állít ki magáról. A nagyobbik baj az, hogy nem veszi észre: azzal, hogy egyre többet akar birtokolni, éppen attól fosztja meg magát, amit el akart érni: a nyugalomtól, a megelégedettségtől, a függetlenségtől. Hiszen aki egyre többet akar szerezni, az egy pillanatra sem állhat meg, állandóan „hajtania” kell, különben rögtön lemarad; folyton lesnie kell a befolyásosak szavát, kegyüket kell keresnie, simulnia kell hozzájuk; folyton rettegnie kell, mi lesz, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezte: ha hígul a pénz, ha egyre magasabbra szökkennek az árak, ha csődbe megy, ha kirabolják…

Aligha lehet ezt életnek nevezni, akármilyen csillogó legyen is kívülről. Mennyire igaza van Jézusnak, hogy nem abban áll az élet, hogy bőven van-e pénze az embernek! S ha ezt elfogadjuk, akkor érdemes megfogadni a tanácsát is: „Óvakodjatok attól, hogy egyre többet akarjatok birtokolni!”

Az egyik legismertebb példázat a gazdag ifjú története. Ő is az életet kereste, méghozzá az „örök életet”, ezért ment Jézushoz, akinek elmondja, hogy a parancsokat mind megtartja. Milyen hiányossága van még? – kérdezi ártatlanul. A további beszélgetésből úgy tűnik, hogy Jézus megkedveli őt, és azt mondja neki: „Menj, add el, amid van, és az így kapott pénzt oszd szét a szegények között!”

Az önzetlenség, a rászorulókat segítő magatartás vezet, Jézus szerint, az igazi élethez, s ezt sajátosan így fejezi ki: „Kifogyhatatlan mennyei kincshez fogtok jutni, amely soha nem megy tönkre, és amelyet soha senki nem képes elvenni tőletek.”

Erre a gazdagságra, ezekre a kincsekre akarja felhívni Jézus a figyelmünket, és mint lehetséges járható utat kínálja, amikor az igazi életről beszél.

A döntés a miénk! Éljünk a lehetőséggel!

Éhesen és átfázva érkezek haza. Már két órája a tegnap főtt fuszulykaleves jár az eszemben, szinte érzem az illatát, eddig biztosan összeért az íze. Gyorsan ledobom a nagykabátot, kibontom lábam a bakancs fogságából, s már megyek is megmelegíteni az ételt. Mire jó forró lesz, szertartásos mozdulatokkal tányért, kanalat, kést, villát, lapítót, kenyeret veszek elő, vöröshagyma után kutatok, zörgetek a kamrában, megtalálom, megpucolom, felvágom, sózom. Nagyot szippantok a leves gőzébe keveredett hagymaillatból, és érzem, hogy követelőzve megszólal a gyomrom. Nyugalom – intem – most már minden kész. Próbálom fékezni magam, s lassan szürcsölgetni a forró ételt, kenyeret és hagymát falok hozzá, és érzem, hogy eltölt az öröm és a békesség. Ahogy a testem átmelegszik, ahogy a kínzó éhségérzet csökken, kibékülök a világgal. Hálát adok Istennek, hogy van mit megennem, s hogy egyszerűen és őszintén tudok örülni az élet dolgainak. Nem a halál utánra várok, s nem a csodák között keresem a megélhető mennyországot, hanem itt, a földi élet hétköznapjaiban.

A Prédikátor szavai jutnak eszembe: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt.” (Préd 9,7–9a)

Ne feledd, hogy életed minden napja Istentől kapott ajándék, amit épp mulandósága tesz felbecsülhetetlenül értékessé! Örvendj hát a kenyér ízének, a bor zamatának, az asszony ölelésének igaz keresztényként, szégyenérzet és bűntudat nélkül, Isten örömszerző akaratában megnyugodva!

A 12. osztályban aa szenvedélybetegségek tárgyköréről, azok erkölcsi kérdéseiről tárgyaltunk a fiatal hölgyekkel és urakkal. 2005-ben az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett ifjúsági konferencia témája a szenvedélybetegség volt. Akkor a kábítószer tűnt a „legérdekesebbnek, legtitokzatosabbnak” a többi szenvedélybetegség (dohányzás, alkohol-, világháló-, számítógép-függőség, munkamánia stb.) mellett. Órára készülve, hogy frissítsem ismereteimet e tárgykörben, meghallgattam Kurdics Mihály nyugalmazott rendőr-alezredes és drogprevenciós szakember akkori előadását, majd felidéztem a Marosvásárhelyen tartott előadásit is. Nem lehet divat a halál – mondja és írja könyvében.

A közismertebb drogokról (LSD, marihuána, heroin, speed, exstasy stb.) rengeteg új információt tartogatott a világhálós böngészés, de egy szörnyű meglepetést is: a krokodil nevű drogot. Ezt a kábítószert oroszok készítették először, négy-öt évvel ezelőtt, kodein alapú gyógyszerek felhasználásával. Sokkal olcsóbb, mint a heroin, de mellékhatásai is sokkal szörnyűbbek: leeszi, lerágja a húst a használóról. Aki bírja, főleg gyomorral, a Youtube videómegosztón kereshet rá. Amikor megnéztem a filmeket, amelyeket feltettek, elborzadtam, hogy a függőség, a szenvedélyesen hajszolt kábítószer hová tudja süllyeszteni, alázni az embert, aki többre hivatott. Megdöbbentem, amikor egy riportban arról számol be egy magyarországi krokodilfüggő, hogy mennyire elterjedt ez is, nemcsak a többi drog.

Az előadásai során a drogprevenciós szakember mindig felhívja a figyelmet, hogy a múlt rendszerben a hivatalos (hatalmi) álláspont szerint nem volt kábítószer-probléma sem Magyarországon, sem itthon. Egyes vélemények szerint ma sincs! A diákok erről mást mondanak!!! Tudják, hogy kell felpörögni egy bulin, tudják a megoldást is, hogyan lehet a pörgés felső fokát gyorsan elérni, és ismerik az összekötő szálakat is. Nemcsak nagyvárosról van szó, hanem kisebb városok lakóiról is. Itt is, ott is leselkedik a veszély. Kérdés csak az, hogy fel tudjuk-e fedezni, tudomást veszünk-e róla, vagy nem?

Pál apostol írja az első Thesszalonikai levelében: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” (1Thessz 5,21) Más fordítás szerint: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” Vajon ebbe a mindenbe beletartozik a kábítószer kipróbálása?

Gyökössy Endre írja egyik művében (Akarsz-e meggyógyulni?), hogy félelmeinkkel szembe kell nézni, tudomást kell venni róluk, mert másként annyira elhatalmasodhatnak felettünk és rajtunk, hogy már teljesen uralni fogják egész lényünket. Nézzünk hát szembe a kábítószer jelenvalóságával, és tegyünk meg mindent, hogy: ne legyen divat a halál!

Mostanság kontinensünk e szegletében minden mellé szokás – sőt illik – odabiggyeszteni az európai jelzőt. Ez lett mindeneknek a mércéje. Csak akkor jó valami, ha európai, ha európai színvonalon áll. – azaz ott tartunk, hogy szótárunkban a jónak szinonimájává vedlett át. Ezért például, ha egy ország a nemzetközi megítélésén javítani akar, elegendő, ha a kifulladásig azt dadogja, hogy jogrendje, politikai berendezkedése az európai normákkal harmonizál. Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy intézményt létesítenek vagy újítanak fel. – hangsúlyozandó minden esetben, hogy európai színvonalú létesítményről van szó. De a kultúra is csak akkor halad jó irányban, ha az európai kapukat döngeti, annak hullámait lovagolja meg, stb.

„Természetesen” a demokráciát illetően – lásd legutóbb Magyarország kioktatását – is követendő példa az európai ... Vagy mégsem?

Bibó István szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenség propagandájától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

Egyre gyakrabban látni, hogy az európai mérce tulajdonosai félnek a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a más világnézeten állóktól, hogy követendőnek kiáltott demokráciájuk éppen ezért csorbát szenvedett, sok sebből vérzik.

Jobb volna tehát néha elgondolkodni tájainkon is, hogy mit tekintünk követendő példának. Mert nem minden arany, ami fénylik!

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a Bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás  lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal  lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

ím itt a havas

sík látszatai alatt

sírhantok szirtje

fejfák vagy fenyők

mérföldkövek a hóban

sejthetetlenek

mért hittem mégis

hogy mélység és magasság

mértéke szívem

átjárhatatlan

tájak vidékek hazák

határhalmaza

s sodorhat még omlás

végtelen égi űrbe

vak völgy ölébe ? -

egyetlen csúcson

cselleng tekintet lélek

nem szabadulhat

mint anyaméhbe

barlangmélybe vágyódik

megtartatásért

izzik a szemben

mózes bokrának lángja

pára és üszök

ez nem a Tető

miniatűr mindenség

utánzatpótlék

fenn a nyeregben

Isten lábnyoma ámít

omega alfa

(Nagykőhavas, 2009. január 1.)

2011-ben a NaDFIE (Nagyajtai Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) tagjaival ismét jurtáztunk. E karikázó expedíció alkalmával Szovátára is elgurultunk. Miután kipihentünk magunkat a vadonatúj és gyönyörű unitárius templomnál − köszönet Lázár Levente és Demeter Erika unitárius lelkészházaspárnak − másnap a fenyőfák árnyékában, a tomboló nyári hőségben fürdeni indultunk mindannyiunk óriási örömére. Ahogyan ráérősen ballagtunk és bámészkodtunk, megszólalt a feleségem:

− Nézd, a régi lepusztult, beomlott fedelű villák mellett épülnek az újak, pedig a régiek milyen szépek, stílusosak. Kár, hogy tönkremennek.

Mire én:

− Állítólag könnyebb egy új épületet felhúzni, mint egy régit kijavítani. Kevesebb pénzbe kerül.

Aztán arról beszéltünk, hogy Székelykeresztúron az egyházközség csodálatosan kijavította a tulajdonában levő hatalmas, régi, valóban kritikusan romos állapotban levő közösségi házat. Így, felújított állapotában nemcsak a gyülekezetnek és Székelykeresztúrnak, hanem egész egyetemes unitárius egyházunknak egyik gyöngyszeme lett. A felújított épület korszerű kényelmét a csapat is élvezhette egy éjszakára, Szombatfalvi József volt esperes úr jóváhagyásával, Mikó Ferenc kollegánknak köszönhetően. Homoródszentpálon is jártunk, ahol a papilak régi pincéje klubbá, konyhával, illemhellyel ellátott közösségi teremmé alakult át, Tódor Csaba unitárius lelkész álmai szerint, aki szintén befogadott baráti szeretettel karikázó országlásunk idején. Felsőrákoson a régi kántori lak szintén újjászületett. Felsorolni se tudnánk a felújított, kijavított, ismét korszerűen használhatóvá tett sok, gyögyörű épületeinket. Aztán arról beszéltünk, hogy mindebben Gellérd Juditnak, a csupa lélek Zizinek és férjének, a kedves Georgenak, bizony ezekben mind valahol oroszlánrészük van és volt.

A kérdés az, hogy a mindennapi életünkben a régi, értékkel bíró dolgokat tudjuk-e eléggé becsülni? Vagy ami már úgy tűnik, hogy idejét múlta, régi, avítt, poros, romos, esetleg eresztékeiben meglazult, azzal már kár foglalkozni? Kell helyette az új, a modern, mert az esetleg jobban megfelel a követelményeknek? A régi unalmas-e, kár-e rá pazarolni az időt? Nagyanyáink rokkáját, a jegyes guzsalyt, a saroktékát kell-e tűzre vetni, mert tele van szúval, vagy a szobában is elfér, szem előtt, lekezelve a tisztesség sarkában. A posztózekét s a régi zsinóros harisnyát, ha még a moly nem ette meg, miért nem lehet ünnepeken felvenni? Vagy poros-e, elcsépelt-e az Istenbe vetett bizalom, az ő gondviselésébe vetett hit, a szeretet, a türelem, az alázat, a jóakarat, a Miatyánk, a mindennapi imádság, a megbocsátás kérése és gyakorlása, a bünbánat, a lelki és a testi böjt, a feltétlen szeretet és bizalom, úgy ahogy Unitárius Egyházunk immár 444. éve, Jézus tanítása alapján mindezeket fontosnak tartja, és szünet nélkül hirdeti? Pótolhatja-e mindezeket pusztána az analitikus , korszerű tanácsadás és a modern személyiségfejlesztő tréning? Amelyek egyébbként rendkívűl hasznosak. (Önismeret, meditáció. Szakemberé a szó.) Nem is beszélve a sportcsarnokokban megtartott ugynevezett „kongresszusokról”. Mert fenn egészen régi, és egyszerű dolgokról volt szó, ahogy régi a szép magyar nyelvünk, népmeséink, balladáink és népdalaink is.

Tudjuk-e eléggé becsülni őket? Részei mindezek életünknek, vagy kell nekünk más, új, valami olyansmi, amilyen a BUÉK vagy a pofakönyvön (facebook) a „micsi?”, ami azt jelenti, hogy: mit csinálsz?

Van-e polcainkon Vadrózsák, Álomlátó fiú, 77 magyar népmese, hogy gyermekeink lelkébe oltsuk türelemmel az ősi, szép éltető üzenetüket, vagy inkább hagyjuk őket, hogy bárgyuljanak a modern minimax kockafejű rajzfilmfiguráin, mert nem a könyv, a régi mese, hanem a többnyire agymosó televízió a korszerű? Hogy gyermekeink később fülhallgatóval a fülükön mellettünk is úgy elmenjenek, hogy észre sem vesznek.

Talán ezeken is illő elgondolkodni, s nemcsak év elején.

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.