Mindig megyünk valahonnan valahová, valakitől valakihez. Miért?  - A legtöbbször azért, hogy találkozzunk. Ezt elfogadva, azt is hozzá tehetem, hogy ezeknek a találkozásoknak a jegyében zajlik egész életünk. Vagyis: az élet nem más, mint találkozások véget nem érő sora.

Minden találkozás lényege a kapcsolatkeresés, a kapcsolatteremtés. Ez a mozgatója a találkozások létrejöttének: a szerelemnek, házasságnak, barátságnak.

A találkozások alkalmával az emberek odafigyelnek egymásra, elismerik, − elfogadják egymást. Ilyenkor mindig ajándékozunk magunkból valamit, ugyanakkor elfogadunk valamit a másiktól − a másikból. Ha ez nem történik meg, akkor a találkozásból nem lesz kapcsolat.

A találkozásoknak különböző eredményei lehetnek. Vannak ösztönző, építő, kibontakoztató, életet formáló találkozások, de vannak bénító, megsemmisítő, sebet, csalódást, fájdalmat okozó találkozások is.

A találkozás fogalmát nemcsak az élet hétköznapi síkján használhatjuk, ugyanúgy jelen van a vallásos élet miden megnyilvánulásában. Jézus is a hétköznapi életben szerzett tapasztalatait használta fel minden egyes találkozásánál, azért, hogy mindennapi életünket felemelje abba a másik dimenzióba, az isteni világba. Így szentelődik meg a világ, így szentelődnek meg hétköznapi találkozásaink is.

Elidegenedő világunkban a közösség az egyik legnagyobb érték, igazi szentség.  Az igazi találkozás helye számunkra a templom, az Istennel való találkozás helye, hiszen ott jön létre az igazi közösség, az Istent szeretők, az Istenhez tartozók közössége. De ez nem jön létre csak úgy magától, csoda formájában. A közösséget meg kell teremteni, s ha már megteremtettük össze kell tartani.

A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Mindenki által elfogadott alapelvek, igazság nélkül nem tarthatóak össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása. Az olyan hangulatú együttlétekben, mint amilyenek Jézus és tanítványainak találkozásai voltak, nem nehéz többre vágyó lélekkel az Isten-országa felé fordulni és mások érdeklődését is arra felé irányítani.

Adjunk hálát Istennek, hogy időről – időre együtt lehetünk, találkozhatunk egymással és Istennel. Higgyük, hogy kapcsolatunk mindkét síkon tartós marad.

Amikor pedig egyre nagyobb sokaság gyülekezett hozzá, elkezdett beszélni: „Ez a nemzedék gonosz nemzedék: jelt követel, de nem adatik neki más jel, mint a Jónás próféta jele." (Lk 11,29)

A nagyobb fiaim az elmúlt időben ismerkedtek meg a szuperhősök fogalmával. Csodálattal tekintenek ezekre a mesebeli alakokra, és bizony, parázs viták szoktak kialakulni közöttük, hogy ki az erősebb: a Pók- avagy a Denevérember? Megmosolyogni való gyermeki jelenségként lehetne túllépni az ő vitáikon, de arra lettem figyelmes az elmúlt hónapokban, akár években, hogy a felnőttek között is nagyon megerősödött a szuperhősök iránti érdeklődés. Hollywood ontja azokat a filmeket, amelyeknek a középpontjában valamilyen természetfölötti erőkkel, vagy rendkívüli technikai eszköztárral rendelkező lények, néha együtt, de gyakrabban egyedül küzdenek egy szintén hatalmas gonosszal, és – természetesen – mindig győznek. Aki követi a világhálós fórumokat, tapasztalhatja, hogy bizony felnőtt emberek között is ádáz vita folyik arról, hogy ki erősebb, a Pók-, vagy a Denevérember.

A jelenség valószínűleg összefüggésben van a válságos időkkel. A képregények és szuperhősök hajnala a huszadik század húszas, harmincas éveire esik, a nagy gazdasági válság idejére. Válságos korokban, amikor úgy tűnik, hogy a világ megfoghatatlan, természetfeletti erőkkel rendelkező ellenségként tornyosul az átlagember feje fölé, amikor nem látszik kiút a mindenhonnan támadó rossz elől, az ember a fantázia világában játssza le a harcot a rosszal, ahol segítségére vannak azok a természetfeletti erővel megáldott, vagy hihetetlen technikai eszköztárral rendelkező Pók- és Denevéremberek, akik a jó bajnokaiként, ádáz küzdelemben végül legyőzik a gonoszt. Ezekben a válságos korokban felerősödik az ember csodavárása, mert látszólag csak ez ad menekvést a számára. Kell a bizonyosság, hogy mégis – minden látszat ellenére – végül a jó győz.

De mielőtt megbélyegeznénk, vagy leírnánk a képregények, szuperhősök világában „rekedt” mai felnőtteket, lássuk be, hogy azért nekünk, vallásos embereknek is jól fogna néha egy kis bizonyosság a hit dolgaiban. Kis epifánia, vagy valami kézzelfogható, bizonyíték arról, hogy jó úton vagyunk.

Valami hasonlót vártak Jézustól is a kortársai, de Jézus a csodaváró tömegnek nem ad jelt, helyette Jónás rejtélyes jelét hagyja a nemzedékének. Mégpedig azt a példát, hogy Jónás, az idegen ember szavaira Ninivé, a nagyváros, megtér. Puszta szavak hatására megváltozik egy egész közösség. Ez a szupererős szavak hatása, amelyek gyakran csodával határos módon képesek arra, hogy a rosszat jóra fordítsák.

A szuperhősök bennünk élnek. A nagy küzdelem bennünk megy végbe, s az alapvető kérdés, hogy a szavakkal jelentkező jó hangját képesek vagyunk-e meghallani, vagy sem, illetve, hogy ezek alapján tudunk-e élni, s megváltozni, hogyha kell. Hatalmas erő van minden gondolkodó emberben, olyan erő, amely nemcsak egy életet, hanem magát a világot képes jobbá tenni. A választás egyedül és kizárólag a mi kezünkben van!

Meglehetősen hosszú ideig éltem úgy egy kolozsvári tömbházlakásban, hogy a közvetlen szomszédomat sokáig nem tudtam megismerni. Hol volt, hol nem volt otthon, mint a mesében, de amikor otthon volt, nem tudom kinek, miért, és kivel, de folyton ordított. A többség nyelvén szidott valakit, vagy valakiket, lényeg az, hogy néhány ilyen hangorkán sorozat után eldöntöttem, hogy én nem is akarok vele megismerkedni. Keresztényi elkötelezettségemet persze hosszan bántotta saját viszonyulásom, de mivel abban az időben többször vettem részt a Mátyás király szobráért való tüntetésen, ahol a zsaruk, a szekusok, és  támogatóik durván megalázták a békés magyar tüntetőket, gondoltam, szívtam már eleget ezektől a többségi testvérektől, én biza nem teszem meg a második keresztényi mérföldet még Jézus Krisztus kedvéért sem.

Most, a Székely Szabadság ünnepének lelkesültségével szívemben, úgy érzem, hogy mégiscsak van erőm a keresztényi extra egy mérföld megtételére. A marosvásárhelyi tüntetésen a rend őrei hivatásuknak megfelelően vigyázták a tüntetőket. Készségesen irányítottak a tüntetés helyszínére és barátságosan lépdeltek mellettünk és nem minket támadtak, mint 1992-ben a kolozsvári Mátyás szobornál, hanem minket védve, a provokálókat küldték haza. Számomra olyan volt ez a tüntetés, mint egy beteljesült álom. Nemcsak a többezres magyar székely tömeg bátorsága, nemcsak a várost ellepő székely zászlók lobogása, nemcsak a végtelenségig ismétlődő: itthon vagyunk, nem félünk, autonómiát Székelyföldnek szívből való zengése négy gyalog kilométeren át, nemcsak a felvonulók láttára bátorságot nyerő hozzánk csatlakozó marosvásárhelyi magyarok egyre növekvő száma, nemcsak a nyolvcanéves néni könnyező arca és integető száraz kis kezecskéje, nemcsak a mozgássérültek tolókocsin való kapuba állása és integetése, hanem a többséghez tartozó rendőrök és csendőrök illedelmes és segítőkész viselkedése hozta meg számomra a beteljesülő álom gyönyörét.

Az én lelki többségi szomszédom ezentúl Lucian Mandruta, televíziós újságíró, és az ő kedvéért (Jézus Krisztus után egy lépéssel) kettőt fogok lépni egy helyett, egy második evangéliumi mérföldet is le fogok húzni, mert csak így lehet a történelem sebeit begyógyítani és önazonosságunkat megőrizni.

Ilyenkor tavasszal, húsvét táján, nagypéntekes gondolataim vannak.

Régebben, számomra a húsvét csak nagypénteket jelentette!

Elképzelni egy keresztre feszített ember gyötrelmeit, mély lelki szenvedést okozott. És ez minden évben megismétlődött. Aztán egy barátnőmmel beszélgetve jöttem rá tévedésemre.

Sokszor elgondolkoztam már a szenvedés szükségességéről. Vajon tényleg nem lehetne élni nélküle? Jó, jó, tudom, hogy a fájdalom jelzi az embernek a betegség jelenlétét, figyelmeztet, hogy tenni kell valamit! De a fájdalom és a szenvedés közti különbség olyan, mint az öröm és a boldogság viszonya, amikor a sok kis öröm összegyűl, már boldogság lesz belőle, ahogy a sok patak és folyó vize is tengerré változik, a sok-sok fájdalomból hatalmas szenvedés keletkezik, bánat-tenger lesz belőle.

Ha meghal egy szeretett embertársam, szenvedek, s úgy érzem, mintha a földön egy “fekete lyuk” keletkezne. El kell fogadni halálát, mégis, felfoghatatlan fizikai eltűnése.

És gyűl a sok “fekete lyuk”, amely éppen olyan érthetetlen és titokzatos, mint a BLACK HOLE, legalábbis számomra. Ugyanis hiába olvasom a magyarázatot erről a furcsa égitestről és értem a szavakat, a lényeget mégsem tudom felfogni és megérteni, amit írnak róla. Elfogadom, hogy van, de nem értem. Amint felfoghatatlan számomra az is, hogy az a sok szép és jó gondolat és érzés, ami egy-egy emberben élete végéig összegyűl, eltűnik, megsemmisül (?), mintha elnyelte volna egy fekete lyuk, ahonnan semmi sem tud visszatérni.

Húsvét utáni tavaszi péntek:
most zengjen ajkunkon ének.
Kerüljön el  veszejtő kísértet,
e verset most lanton kísérjed.

Lelked lantja legyen könnyű,

lásd a tavasz mily gyönyörű!

Lásd lenge felhőjét az égnek,

már vége van a fagyos télnek!

Áradjon szép egedből áldás

kerüljön el minden bántás,

lásd bomlanak már a rügyek

a lelkedben  égnek a tüzek!

E tűznek, ha füstje is lenne,

égjen el a füstnek szennye!

Színessé kormozza arcodat,

áldássá az éden-partodat!

Angyalok őrizzék tavaszod,

némuljon el síró panaszod,

áldjon meg téged  hajnalod,

arcod szépüljön harmaton!

Találkozásod áldás legyen

s ez áldásból ossz nekem,

hogy szépüljön a szemem

a nélküled-is-jéghegyeken.

Ha már én is áldás leszek,

örömmel így eléd megyek,

mint tavaszi esőcseppek,

így láthatlak én s szebbnek.

Vajon mi történik a lelkészben, amikor úrvacsorát oszt? A lelkészi szolgálat egyik legmélyebb ismétlődő tapasztalása, de vajon mi zajlik belül? Általános választ nem lehet adni, még egy ember esetében sem, de elmesélem, hogy mi történt bennem ezen az ünnepen.

Először a szolgálatvégzők álltak ki, ahogy annak lennie kell. Először nekik kell átlépni ama másik valóságba, vagy ami ugyanaz: mélyebbre jutni ebben a valóságban. Aki nincs ott, az másokat ne hívjon!

Aztán útjukra indulnak a szent jegyek, és egy kis időre mintha tényleg felvillanna valami a Mester utópisztikus látomásából egy olyan világról, ahol csak Isten van és az ember a maga teremtettségének teljességében. Ahol nincsenek határok és különbségek, ahol a sánta jár, a vak lát, az éhezőnek is jut bőven és mindenki tudja, hogy a legfontosabb kell legyen a legfontosabb.

Becsülni kell az olyan helyzetet, ahol hangos szavak nélkül lehetünk együtt. És most úgy van.

Csak a szemek és a kezek beszélnek. De leginkább a kezek! Bár még sokan tudják, hogy a jegyek átvételekor egymás szemébe nézünk, sokan nem tudják. S kik tudják is, néha lesütik szemüket vagy időnként tekintetük inkább szociális cselekvés, amely többet elrejt, mint feltár… De a kezek, azok a kezek: ott vannak, és csak mesélnek és mesélnek! A kézelemzők gyakran a jövőt fürkészik a kézben, de itt a kéz meséli önmagát. Sorsok villannak fel, kapcsolatok, kínok, sok-sok munka, simogatás és szorítás, építés és veszteség, egyszóval: megragadások és elengedések… Pillanatok alatt peregnek le élettörténetek, de a lelkész tovább halad. Most nem kötődhet, nem kapcsolódhat, ez egy másik dimenziója a létnek, amelyben a különbségek hasonlóvá válnak, ahol a másság eltűnik, és minden Emberré oldódik. Igaz, hogy az életben a nagy utazások gyakran egy kézfogással kezdődnek, és ez egy nagy utazás, de most nem a lelkész az, aki megragadja a kezet…

A Beatles jut eszembe: páratlan sikerük egyik titka talán az, hogy első lemezüknek az I Wanna Hold Your Hand (Fogni akarom a kezed) volt a címe. Telitalálat! Mert ez az, amire minden ember vágyik. Látszólag szexre, látszólag házasságra, látszólag vagyonra, látszólag hatalomra... De valójában, hogy megfogják valaki kezét és viszont.

Körbe járnak a jegyek, és most nem a lelkész az, aki megragadja a kezet… A lelkész csak tanúja annak, ahogy ezek a beszélő kezek összefonódnak Isten kezével.

Egy idős házaspár mesélte, hogy életük során annyi mindent el kellett engedniük, de egymás kezét sosem engedték el. A körben állók úgy hiszik, hogy gyakran kicsúszik kezük Isten kezéből. De a lelkész – miközben végig jár a szent jegyekkel – pontosan tudja, hogy ez sosem történt, és sosem történik meg…

Húsvét másodnapja. Négy beteghez megyek, ennyien kértek úrvacsorát (azaz igényeltek, s én kiszolgáltatom. Ennyit a szavakról s fogalmakról, borzongjunk pongyolaságunktól).

Mikor listám végére érek, beugrom apámhoz tíz percre, hála Istennek szundikál, meg se hallja, hogy bemegyek, a tv-készülék valamilyen holland mérkőzést közvetít. Elnézést kér: nem látom már, de legalább hallom. Nocsak.

És tovább, mulasztások húsvéti kálváriáján. Igénylés nélkül, bejelentkezés nélkül olyan asszonyhoz csengetek be, aki két felnőtt gyermekét vesztette el, unokái külföldön, egyedül, magányosan él. Fáradt vagyok, húzza a vállam az oldaltáska, örvendek, amikor arca feltűnik az ablakban s beragyogja az öröm.

Sokáig beszélgetünk, s amikor teríteni kezdem az úrasztalát, felpattan s imádkozni kezd: „Az Isten áldja meg a tiszteletes urat, hogy eljött hozzám” − s mire befejezem a terítést −, „és áldja meg a drága leányát, unokáit és dédunokáit”.

Áhítattal imádkozom magam is, Isten időtlenségéről, s arról, hogy a múlt számára jelen, valahol mind együtt vagyunk az ő színe előtt, s ha meghalunk, találkozunk. Aztán meglátjuk a többit.

A magány, a veszteség és a jövő ott van azokon a fényképeken, amelyeket ki tudja hányadszorra, megnézünk együtt. S a történetekben, amelyeket ki tudja hányadszorra, megosztunk egymással.

Stóla is van. Nem enyém, a drága leányomé, de mivel elfogyott a cigarettám, hazafelé veszek egy csomaggal a hozományából s rágyújtok. Visszautasíthatatlan, mint az a szál cigaretta is, amellyel soha nem kínáltak meg.

Húsvét n-edik napja. Valaki ma dédunokáimért imádkozott, én magam pedig még unokáimig se jutottam el rózsfüzéremen.

Kerülök egyet a tavaszi délutánban. Anakronisztikusnak érzem magam ünneplő munkaruhámban hetfű napján. A magyar szóra fel se kapom a fejem, de jól esik, olyan, mint az imádság.

Nagyon régen éreztem, hogy létem legitimitása Istentől való. Vagyis azt, hogy pap vagyok, s még egy darabig érdemes is annak maradnom.

Vannak pillanataim, amikor teljesen önkényes módon, elhagynak vágyaim. Céljaim hűtlenül elfordulnak, a munka jelentéktelenné válik, öröm nem kecsegtet. Személyes dolgaimon túlmenően legfontosabb kapcsolataim iránt is teljesen közömbössé válok. A struktúra széthull. És a következő óra láthatatlan távolságba csúszik. Megszűnik a pörgés. Nem készülök, nem indulok, nem tervezek. Nem pakolok, nem akarok, nem beszélek, nem figyelek, nem irányulok, nem fordulok. Nem mozdulok.

Egyetlen dolog történik ilyenkor: rácsodálkozom a Létre. E kivételes idő ritka áldása a találkozás. Ilyenkor látogatom meg testemet. Azt, amelyet reggelente felületesen köszöntök a tükörben. Melyről mérlegre állva megállapítom, hogy nocsak, 370 grammal többet nyom, mint legutóbb. Melyet ruhába bugyolálok, hogy védjem a hidegtől. Melyet olykor vízben áztatok, tisztítás gyanánt; melynek enni adok; mellyel orvoshoz sietek, ha jelez a központ; melyet esténként ágyba küldök. És melyről általában olyan szélsőségesen megoszlanak a vélemények: vagy alulkezelik (például a cigisek) vagy túlértékelik (pl. csak akkor szeretik magukat, ha bizonyos paraméterekbe beférnek). És akadnak, nagy ritkán, akik teljesen ignorálják (pl. aszkéták). Szóval, olykor meglátogatom a testemet.

A két legkisebb lábujjamat köszöntöm elsőnek; azokat, melyeken olyan szerencsétlenül nő a köröm. Aztán a gyűrűsek, középső, és végig, egyenként, mind az öt párt megbügyürgetem képzeletben. Talpamért, mely naphosszat hordoz, igencsak hálás vagyok! Lábfejemen felidézem a nyári barnaságot, melytől szépen elkülönül a szandál fehér sávja. Bokáimat körbejárva lassan haladok fölfelé lábszáramon. Mire térdeimhez érek, ha illő tempóban és részletességgel követtem alsó lábszáram csontjait és hozzá tapadó izmaimat, már el is lazultam. Combom húsa, csípőm íve, ágyékom – e máskor oly sok izgalmat rejtő testrészek – most a félutat jelzik. Valami más kezdődik. A belső szervek tökéletes rendben működő világa. A kiválasztó- és az emésztő rendszerem, a veséim, a májam, a gyomor- és bélrendszer; a szaporító szervek a petefészek, a méhem – minden a helyén, és isteni precizitással végzik minden másodpercben dolgukat. Tudatom bármiféle erőfeszítése nélkül, szövetektől felfüggesztve, mélyedésekbe ágyazva, illeszkednek egymáshoz, és szolgálják az Életet.

E látogatás alkalmával szeretet-sejteket küldök a vérembe. A testemet behálózó, millió apró erecske vigye el legtávolabbi szerveimnek is hálámat és szeretetemet. A „lélek templomában” máskor hatalmas erejű, vad folyóként tomboló elme most langyos szellővé szelídül. Szinte hallom a mennyei zenét, mely lebont, felold, kiválaszt, megfogan és beépít. Belülről érzem a testemet, és ez a jelenben tart. A mostba horgonyozva túljutok minden külső ellentéten, feszültségen. „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Ott lüktet szívem kamráiban, és bársonyos pillanataiban kitekint a pitvar ablakán. Életem tavát ekkor nem fodrozza gond. A lélegzet oly selymes, mint a gyermeki csók, és a tüdő legmélyebb pórusaiba áramlik a lét békéje.

Szívem bástyája, mellkasom pompás várként őrzi urát. És gerincem tart, hogy a tudat viharos évszakai szét ne zihálják e testet, hanem mindig emlékezzem: van mélység, nemcsak felszín. És kapcsolatban kell maradnom saját mélységemmel, mely tökéletesen nyugodt. Vállaim, karjaim lejtve. Nyakam kehelyként emeli főmet, mely most a legfőbb mellett jár. Bőröm betakar. A mélységtől a magasságig bejárva testem, felszínén apró hidegrázás fut át.

A pörgés megszűnt. Nem süllyedtem el. Valójában most tanultam meg igazán lebegni. Mint a jó úszó; csak akkor tanulok meg haladni, ha képes vagyok megállni a vízen.

„Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be. Mégis, ma, holnap és holnapután folytatnom kell utamat, mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.” (Lk  13,32-33)

Talán hátborzongató beleképzelni magunkat az 1980 évvel ezelőtti jeruzsálemi utolsó hét (nap) eseményeibe (Kr. u. 33. március 29.-április 05.). A vasárnapi bevonulástól a kereszthalálig és azon túl. Hátborzongató, de felemelő azért is, mert az időpont párhuzama is kísért: akkor is korán volt a húsvét. Talán szinte ugyanazon a napon, Kr. u. 33. április 3-án, holdtöltekor, mint az idén (1).

Néha úgy érzem, elveszünk a részletekben, feltételezett jelentések, értelmezések, időrendek, ellentmondások és cáfolatok útvesztőjében. Igazából húsvétkor elsősorban nem is a tények, dogmák, dátumok és elméletek a fontosak. Vagyis lehet, hogy csak én áltatom magam azzal, hogy egyszer talán végérvényesen megértem, hogy mi is történt azon a héten Jeruzsálemben.  De a lényeg talán mégsem ez. Mert közben elvész ennek a hétnek az igazi üzenete, máig ható példázata, pedig ez a hét a világtörténelem egyik legfontosabb hete volt. Ez a hét egy ember pszichológiailag és politikailag szükségszerűnek (2) tűnő végzete ellenére vagy éppen ezért a mában nem szólhat másról, mint az erőszakmentes szeretet hitének ígéretéről. Nem beteljesüléséről, csak ígéretéről. Ez az Evangélium számomra. De a szeretet sem abszolút (3). A szeretet is lehet önző, zsaroló, ön- és másokat korlátozó. Tudom, lehet ezt is teológiailag, spirituálisan, történelmileg, ezoterikusan (4) és még ki tudja, hány féle módon szemlélni, értelmezni. Mégsem ez a lényeg, illetve mindez összességében, számomra alig  szétválasztható módon jelenti az egészet.  A lényeg maga az ember, többszörösen is. Nem csak egy ember, Jézus élettörténete, szenvedése, hite, tanítása, példája fontos, de leginkább az ő életére adott saját egyéni és közösségi válaszunk. Sokszor adott és még sokszor adandó válaszunk. A közösségi válasz napjainkban fontosabb kihívás, mint korábban bármikor. Mert bár voltak egyéni próbálkozások, voltak közös próbálkozásaink, talán nem a naivitás mondatja velem, hitem szerint az igazi válasz még késik, 1980 éve késik.

Az idén húsvétkor nem lesz holdfogyatkozás, mint talán volt Kr. u. 33-ban, Jézus halálakor (1). De  Isten üzenete újra  a miénk lehet, ha ezt mi is így akarjuk.

Könyvészet

1) Jézus halála előtt, péntek délben az Evangéliumok egybehangzó híre szerint nagy sötétség támadt. Lehet, hogy ezt nem a nappalra, hanem éjszakára kell értenünk? Ha valóban holdfogyatkozásról van csak szó, jobb értelmezést nehéz találni. A zsidó Húsvétot (pészah) minden évben, bonyolult asztronómiai számítások függvényében, változó dátummal, holdtöltekor tartották.  Ezekben az években csak Kr. u. 30-ban és 33-ban  esett  péntekre a Húsvét (4). Kr. u. 33. április 3-án viszont a holdtöltekor holdfogyatkozás is volt Jeruzsálemben (4), ami indokolttá tenné a teliholdkor szokatlan, de nem nappali, hanem éjszakai „sötétséget”.   Az Apostolok Cselekedetei idézi is az ószövetségi Joel próféta látomását : „A Nap elsötétül, a Hold vérbe borul, mielőtt eljön az Úrnak nagy és nyilvánvaló napja,”  (ApCsel 2,20) „A nap elsötétülése”  a holdfogyatkozással  nehezen értelmezhető. A hold vérré változása viszont a holdfogyatkozásra utalhat. A teljes holdfogyatkozás során a Hold teljesen a Föld árnyékába kerül. Ilyenkor azonban mégsem sötétedik el teljesen a holdkorong, hanem fénye narancsvörösre változik amiatt, hogy a földi légkörön szóródó fény halvány derengést teremt a teljes sötétség helyett. Ha ez így van, akkor a kivégzés dátumaként valóban csak Kr. u. 33. év Húsvétja jöhet számításba (4).

2) A „politikai szükségszerűség” magyarázatot kíván. Kaifás számára már Jézus jeruzsálemi bevonulása előtt, Lázár betániai feltámasztása után több okból nyilvánvalóvá vált, hogy „….jobb, ha egy ember (Jézus) hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.” (Jn  11, 50). Mielőtt a főpapot  és a Szanhedrint pozitív színben láttatnánk, fontos jelezni, hogy Lázár feltámasztása tudatos (?) teológiai és egyben  politikai támadás is volt Jézus részéről. Jól jelzi ezt, hogy még a „koronatanu” a feltámasztott Lázár megölése is szóba kerülhetett: „Erre a főpapok  elhatározták, hogy Lázárt is megölik, mert miatta  sok zsidó  elment oda, és hitt Jézusban.” (Jn 12,11). A szadduceusok ugyanis nem hittek a feltámadásban (4), mint Josephus Flaviusztól tudjuk („…a lélek a testtel együtt elpusztul.” A zsidó háború II. 8,13.) A hatalmi-politikai-gazdasági ellentéteken túlmenően a szadduceus-farizeus ellentét fő oka éppen ez volt. Ha Kaifás szadduceus volt és jó okkal feltételezhetően az volt (4), Jézus „támadása” , azaz Lázár feltámadása, Kaifást főpapi személyében, politikailag és teológiailag is érintette.  Róma ellenében-mellett Kaifás saját hatalma  és a zsidó Templom léte kényes hatalmi egyensúlyon nyugodott. A főpapi hivatal csak látszólagosan volt egyházi poszt, valójában Pontius Pilátustól kapott  politikai kinevezés volt. A nép és Temploma „megmentése” és saját hatalmának védelme így  egy és ugyanazt jelentette Kaifás számára. Később, Kaifás rokona, vejének fia, a szintén szadduceus Anan főpap Kr.u. 62-ben  Jézus testvérének, Jakabnak a haláláért volt felelős.

3) Az erkölcsi kategóriák abszolutizálásának veszélyeire nemrég hívta fel a figyelmet Éltető Lajos az Unitpap hasábjain.

4) http//:www.nickpage.co.uk Bizonyos szempontból gondolatébresztő könyve magyarul is olvasható:  Page N.: A leghosszabb hét. Kelly Kft., Bp., 2009., pp. 1-68.

„Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, a Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus testét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor, elmentek a sírbolthoz, és erről beszéltek egymás között: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek.” (Mk 16,1-5)

A hét első napján, vasárnap reggel, mint ahogyan talán ma mi is tesszük, templomba készülve, néhány asszony ünneplő ruhát öltött, s valami nagy, fenséges hallgatásba burkolózva indultak együtt a közös cél felé: megadni a végső kegyeletet a testnek. Aztán a gyakorlatiasság és az aggodalom felülkerekedett a némaságon, s arról kezdtek csevegni ezek a megtört gyászolók, hogy vajon ki fogja nekik a sírbolt száját fedő követ elmozdítani. A követ azonban – bár igen nagy volt – elmozdítva találták, és a sírboltban az élettelen test helyett egy fehér ruhás ifjút (Lukács szerint két fényes ruhájú férfi, Máté szerint egy angyal, János evangéliumában egyszerűen csak az üres sír fogadta az elsőként oda érkezőket) láttak üldögélni, aki megszólította őket. Nyilván azonnal megrémültek és elfutottak.

Nem tudom, hogy fogadnám, ha a gyász súlya mellett azt is meg kellene tapasztalnom, hogy az általam szeretett személy halála után nem adhatom meg neki a végső kegyeletet sem, mert teste egyszerűen eltűnik. Csak elképzelhetem, milyen vegyes érzelmek és gondolatok kavarogtak a vasárnap reggel a sírhoz látogató asszonyokban. Egyrészt ott van a félelem, ami sötét árnyékként terülhetett rájuk, a félelem, hogy a meghurcoltatásnak, a megcsúfolásnak nincs vége, még holtában sem hagyták nyugodni a Mestert, bizonyára ellenségei vitték el a testet. Aztán a bizonytalanság, hogy talán valamelyik tanítvány eszelte ki, hogy lopják el a földi maradványokat és terjesszék el a hírt, hogy Jézus feltámadt. És végül a remény, hogy Ő, a halottnak hitt, egyszerűen felkelt és elsétált. Meg sem halt, és ha mégis, valamiképpen feltámadt. Sokan sokféleképpen magyarázták azóta az üres sír történetét. Sokan hitük alapjának tekintik, a testi feltámadás bizonyítékának tartják ezt a történetet.

Az én húsvéti ünneplésemben nem alapvetően fontos, hogy mitől üres a sír. Sokkal fontosabb számomra jelképként: hirdetve, hogy a sírok mindig is üresek. Elhunyt szeretteinkre emlékezhetünk ugyan árnyas temetőkertekben vagy lassan betondzsungellé váló városi kegyhelyeinken, de a sírok nem zárhatják magukba azokat, akikre emlékezünk. Mert szeretteink lelke, akárcsak az előttünk élt összes ismerős és ismeretlen emberé, a Végtelen részévé vált, visszatért az Örök Szeretetbe. Isten vigyáz rájuk, őrzi őket, s nem azért, mert jók voltak vagy szentekként éltek, hanem azért, mert az Atya minden gyermekét magához öleli.

A sír üres. Nem mert elvitték a testet, hanem mert a lelket nem tudták megölni és sírba zárni. Hogy a testtel mi történt? Az már a hitem szempontjából lényegtelen.