Támogatóink:

2016. 10. 11 Lélektermés Sánta Edit

„Hajtott tehát a föld növényeket: füvet, amely fajtájának megfelelő magvakat hoz, és gyümölcstermő  fát,  amelynek ugyancsak fajtájának megfelelő magva van.” ( 1Móz. 1,12)

Ha egy műhold felvételt készítenénk a magaslatból, összképet kapnánk arról, hogy mi történik héthatárban.

Szorgoskodó emberek, termés alatt roskadozó szekerek, színültig töltött zsákok, kosarakban mosolygó gyümölcsök ... Idén is megállapíthatjuk, hogy elég jó termést adott az Isten.

Az évnek ebben az időszakában mérlegelünk, számba veszünk, értékelünk.

Fontos mindezek összegzése, de legalább ennyire fontos a belső „gyümölcsök” észlelése is.

Tudunk-e befele figyelni, számba venni azokat az életeseményeket, történéseket, akár nehéz helyzeteket is, melyek lélekben érleltek, emberibbé tettek?

Milyen lélek gyümölcsöket teremtem?

Miből van sok? Miből kevés?

Igazi, örökérvényű értékeket tudtam-e érlelni?

Mit változtatnék, mit csinálnék most már másként?

Aztán, ha sikerült mindezt egy tarisznyába gyűjtened, figyelj a tartalmára! Mérlegelj! Milyennek érzékeled? Soknak vagy kevésnek?

Melyik szolgához hasonlítasz leginkább, aki talentumait sokszorozta, vagy aki elásta?

Mindezek összegzése is lélekérlelő, lélekébresztő munka.

Adja Isten, hogy jó gyümölcsöt termő fákká válhassunk, mely a Szentírás szerint megtartatik és megtisztítatik, hogy még több gyümölcsöt teremjen.


2016. 10. 10 Rendezvényeink – újból Sándor Krisztina

A minap értekeztem itt a sokféle rendezvényekről, amelyek körülvesznek. Bevallom, nem volt teljeskörű a jegyzet, elsősorban terjedelmi okokból. A 3 perces legyen olyan, hogy legtöbb 3 perc alatt lehessen elolvasni, kicsit elgondolkodni az olvasottakon és kész. Na, de ott maradt a hiányérzet, és így ezúttal az érem másik oldalát igyekszem megvilágítani. Ez sajnos, ugyanúgy létezik és tetten érhető, mint minden dicsérő jelző, melyet egy-egy rendezvényhez illesztünk.

Szóval, miért is van ennyi rendezvény? Miért is szervezik azokat? Hát, igen, többek közt azért is, mert ezekre van pályázati lehetőség. Nyilván, van lehetőség másra is, de valahol el kell kezdeni, és a programszervezés jó alkalom a szervezet és/vagy a csapat fejlesztésére is. El kell viszont ismerni, hogy sok rendezvény úgy születik meg, hogy éppen arra volt kiírás.

Szólni kell azokról az eseményekről is, amelyeket tényleg csak azért szerveznek meg, mert el kell velük számolni a pályáztató felé. Ebből is jut bőven Erdély-szerte. Az ilyen rendezvényeken legfontosabb a részvételi lista kitöltése, megfelelő beállítású fénykép készítése – legyen látható a támogató logója! – és gondoskodni a megfelelő sajtóanyagról. Ez utóbbit akár fizetett hirdetés formájában is, ha másképp nem megy, mert nem jött el senki, vagy mert elfelejtettek előzetest írni és kiküldeni a sajtónak. Az ilyen rendezvényeken nem a tartalom a fontos, hanem a keret, amit fel lehet mutatni. És ez általában látszik is, tisztelet – vagy szerencse?  – a kivételeknek.

Túl a pályázati lehetőségek és elszámolások adta kereteken és korlátokon a sokféle program sokféle hátteret takar. Vannak jól bejáratott rendezvények, ahol a szervezőcsapat, a támogatói kör évről évre hasonló, a kínálat úgyszintén. Ezekre általában van is kereslet. Igen ám, de ezek közt is vannak olyan programok, amelyek kissé megkoptak, nem hoznak újat, visszaesik a létszám, megváltozik a hangulat – és ez általában csak azoknak derül ki, akik visszajárnak. A sajtó, de a rendszeres követők sem verik nagydobra a kedvezőtlen változásokat. Maradnak a régi szólamok, jelzők és az évről évre sikeres rendezvény – még ha belülről néha már látszik is, hogy itt valami nincs rendjén. Ugyanitt vannak új programok, amelyek reklámja ízléses, újszerű, sokat ígérő, és a helyszínen derül ki, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs a hirdetésekkel.

S hogy miért is szervezik az emberek a rendezvényeket? A fenti okok és a múltkor kifejtett pozitív tartalmak mellett azért ott van az egyéni ambíció is. Merthogy minden rendezvényt emberek szerveznek, s ahányan vagyunk, annyifélék – szól a közhely. És igen, ezen a téren is vannak szolgálatkész, főként a célt szem előtt tartó emberek és vannak, akik az egyéni előrelépés, az önfényezés lehetőségét látják ezen alkalmakban. A rendezvényszervezés jó terep erre is, akinek ez erről (is) szól.

Vannak rendezvények, falun és városon egyaránt, ahol a minőségre nem adnak, csak tömeg legyen, folyjon a sör, szóljon a hangos zene és legyen elég hordozható illemhely a közelben. Hát, ezekről hosszabban is lehetne értekezni, de mivel ezekről többeknek határozott véleménye van, fölösleges volna szaporítani e sorokat.

Immár nem marad más hátra, minthogy figyelmeztessem az olvasót arra, hogy ugyanebben a témában más éllel megírtam a kedvező véleményemet is. Ám, mint tudjuk, a jó együtt jár a rosszal, a hasznos a haszontalannal. Ezen írás a másik fordítottja.


2016. 09. 26 Szabó Dezső trotinétája Szász Ferenc

Szabó Dezső, kolozsvári lelkész azon kevesek közé tartozott, akik nagyon ritkán ugyan, de néha szót ejtettek arról, hogy milyen volt ott „benn”. Ma se értem, hogyan volt lehetséges az a megfélemlítés vagy iszony, mely az általános hallgatást lehetségessé tette. És - kérdem ma -, mit is értettünk volna meg egyáltalán megoszthatatlan „élményeikből”?

Ott „benn” Szabó Dezső egy ideig asztalosként mulatta az időt, kereste meg a kenyerét - és sorolhatnánk tovább akasztófahumorral, miért jelentkezett azonnal bármiféle munkára az elsők között. A sok bútorfényezés egyhangúságát egy alkalommal a trotinéta-gyártás michelangelo-i elvére válthatta a falanszteri üdvösség intézményében.

A trotinéta - ideje már elárulnom a gyengébbek kedvéért -, roller. Híres történész is hallgatott e névre, de erről máskor vagy egyáltalán. A mai, újra divatos technikai szerkentyűkhöz képest a trotinéta afféle fatákolmány volt, küllős kerekekkel, ártatlan és gyanútlan proletár gyermekek megbecsült járgánya. A kormányán pedig, egy pléh-háromszögre pingálva ott virított a trikolór, természetesen a piros-sárga-kék. Hát ilyen ártatlan gyermekjáték gyártásával foglalkozott Szabó Dezső, amikor robbant a bomba s bekövetkezett a katasztrófa.

A frissen lefestett rollerek bekerültek a szárítóba, s amikor kikerültek mindegyik kormányán más színek pompáztak megbélyegzően: piros-fehér-zöld. Festékbibi, túlhevítés? Technológiai galiba, de a következményei súlyosak voltak.

Szabotázs. Sötétzárka, víz és kenyérmegvonás. És Szabó Dezső ki tudja hányadszorra „rekálcsitrántnak” minősült, s ismét teljesen ártatlanul. Elnézést, hogy ilyen, mára már a felejtés homályába süllyedt fogalmakkal terhelem az ifjakat. Szerencse, hogy a bozgor szó néha-néha még elhangzik, másként azt is elfelejtenénk, hogy revizionista. Vagy trotinéta.

Kár volna, mert szerte a nagyvilágban ma is köztünk élnek az újabb Rollerek.

2016. 09. 23 Hála az áldások adójának Józsa István Lajos

Keresztény tartalommal és eszmeiséggel rendelkező nagy egyházi ünnepeink egy kivétellel Jézus személyéhez kapcsolódnak. A kivételt az őszi hálaadás ünnepe képezi. De ennek az ünnepünknek is van bibliai alapja: „Tartsd meg a hetek ünnepét,  amikor búzád első termését aratod; és a betakarítás ünnepét is az esztendő fordulóján!” (2 Móz 34, 22).

A „hetek ünnepe” a zsidó pünkösd egy másik elnevezése, amely aratási hálaadóünnep volt. Az „esztendő forduló” pedig a gazdasági évfordulót jelentette, amely  szeptember végére esett. De nemcsak azért kell megünnepelnünk őszi hálaadás ünnepét, mert piros betűs ünnep a naptárunkban, hanem mert erre indít a szívünkben lévő hála is. A szívünkben lévő hála ilyenkor arra kell indítson, hogy közösen is megköszönjük égi Atyánknak, hogy ismételten megmutatta teremtő és gondviselő hatalmát.

A zsoltáros hálatelt szívvel dicséri Istent a testi javakért: „Gondoskodsz a földről, megöntözöd,...Gabonával látod el az embereket,...Barázdáit megitatod, göröngyeit elegyengeted, záporesővel porhanyítod, növényzetét megáldod. Megkoronázod az évet javaiddal, és nyomaidon bőség fakad.” ( Zsolt 65, 10-12). Örömünknél csak az Isten iránti hála érzése lehet nagyobb ilyenkor és újjongva mondjuk ismét a zsoltárossal: „Meghozta termését a föld, megáldott bennünket az Úr, a mi Istenünk”.( Zsolt 67, 7)

Nem akarom eltúlozni az őszi hálaadóünnep jelentőségét, de mégiscsak ki kell mondanunk, hogy a földműves ember-, a gazdaember legszentebb ünnepe, szívéhez, lelkéhez legközelebb álló, hálája kifejezésére a legalkalmasabb ünnep.

Az őszi hálaadás ünnepét elődeink Szent Mihály vasárnapjának is nevezték. Szent Mihály napja az egész magyar nyelvterületen a gazdasági év nevezetes fordulója, a pásztorok, juhászok elszámoltatásának és szegődtetésének időpontja. Általában e nappal kezdődött a kukoricatörés és egyébb őszi munkák, de az őszi mulatságok, bálozások, lakodalmazások, a „kisfarsang” időszaka is, amely egészen advent kezdetéig tartott. Ilyenkorra sok helyen már megforrt az újbor, innen kapta a borszűrő melléknevet, de megkezdődik a pálinkafőzés is. A népi időjóslás szerint : „Szent Mihály –nap után egy icce víz, két icce sár”.

Az ünnep jellegéhez elengedhetetlenül hozzátartozik az öröm, a hála érzése. Őszi hálaadás ünnepén hangot adunk az adott és részben már betakarított javak felett érzett örömünknek. Meglátjuk az áldások mögött az áldások adóját, Istent is. Őszi hálaadás ünnepe a teremtmény ünnepélyes főhajtása is a Teremtője előtt. A tisztelet, köszönet és hála ünnepélyes kinyilvánítása pedig sohasem üres hajlongás, nem tettetett, színlelt, megjátszott hódolat, hanem őszinte főhajtás az áldások adójának. Beismerése annak, hogy nem mi teremtettük a Földet, a Napot, a levegőt, az esőt; nem mi adjuk a föld termő erejét; nem mi irányítjuk a természeti törvényeket; nem mi vagyunk a világ kormányzó Ura, hanem csak parányi részei, haszonélvezői vagyunk Isten teremtett világának. Mi is, mint minden teremtmény, rá vagyunk utalva Isten szeretetére, jóságára, oltalmára, és bízunk abban, hogy ezután is gondját viseli teremtett világának, s benne az ő gyermekének, az embernek.

A szentírás szerint „tőled van minden”. Add, hogy ezt mindig felismerjük és érte tudjunk hálát mondani.


2016. 09. 22 Hammas Farkas Dénes

Azt hiszem, nagyon kevesen tudják, hogy mi az a hammas.

Nem tévesztendő össze azzal a jelzővel, mikor az ágról leszakítunk egy finom, érett hamvas szilvát, s talán más egyebekre is használjuk a hamvas kifejezést, mintegy jelzéseként a frissességnek, üdeségnek.

A hammas az egészen más.

Székelyföldön durgának is nevezik. Érdekes, hogy a számítógépem egyik kifejezést sem ismerte fel, mert alápirosozta, jelezvén, hogy valami nem stimmel a használt szavakkal.

Lenyírtam a kertet, s lett 10-12 rakás a sarjúból. Szóltam az egyik szekeresnek, hogy vigye el,mert a komposzttárolóm már tele van. Rendben - mondta a szekeres, csak várjon, hogy hozzak egy hammast, s abba beleöleljük a füvét s két - három merítéssel máris kint van a szekere derekában. A hammasról (több embert megkérdeztem) senki nem tudta, hogy a nagy lepedő alakú szőtemény lett-légyen, csepű, kender vagy újabban akármi (pokrócféleség), miért viseli ezt a hammas nevet.

Használják a hammast a kitépett fuszujka, borsó s más indás (fűszerű) termékek hordásához, sőt a javításra vitt televíziót is hammasba vagy pokrócba bugyolálják.

Nemrég írtam a megszűnt szakmákról, mesterségekről egy kis értekezést s most itt a hammas rejtélyeit fogom megfejteni. A hammas a régi falusi életben természetes tartozéka volt egy olyan munkafázisnak, mely évente néhányszor minden tisztaságot igénylő háztájnak az elmaradhatatlan tartozéka volt. Ezt a műveletet szapulásnak nevezték.

Az előre beáztatott ruhákat, fonalakat berakták egy hatalmas fakádba. Ezt a kádat különben használták szilvaszedéskor a cefre tárolására is. Szóval a kád több funkciót is ellátott. A télire eltett fejes káposztának már külön kádat használtak, és érdekes, hogy ezt edénynek nevezték, pedig pont olyan volt, mint a szapuló kád - esetleg valamivel szerényebb méretű.

A szapuló kádba berakták a ruhákat - esetenként gúnya nevet is használták. Vigyáztak arra, hogy a gyolcs, kender s finomabb fehérnemű a kád felső felébe kerüljön, s alább tették a kevésbé igényes holmit, zsákot, s miegymást. A kád fenekén volt egy kerek fúrat s ezt a lyukat egy szalmából lazán összesodort szalmadugóval zárták el, mely azonban a kádban lévő víz elszivárgását biztosította.

Miután a kád teljes térfogatát megtömték a szapulnivaló gúnyával - itt jegyzem meg, hogy posztónemű öltözékeket soha nem szapultak - a kád tetejét leterítették azzal a lepedőszerű nagy szőteménnyel, melynek hammas volt a neve. Úgy terítették a kád szájára ezt a hammast, hogy közepén maradjon egy öble, melybe beletettek néhány lapátnyi hamut. Fontos volt vigyázni arra, hogy kifejezetten ép bükkfa hamu legyen használva erre a célra. Azt beszélték az öregek, hogy a vadgesztenye és a diófa hamujával való szapulás után a ruhákat el lehetett dobni

Az érc üstben többször vizet forraltak, s ezt a forró vizet rámerték a hamura, így lett a durgából, durva lepedőből hammas, mely immár a lúggá változott vizet átengedte magán s az szép lassan átszivárgott a szalma dugón, melyet alul kifogtak, s még vagy háromszor újramelegítettek, s ezt a folyamatot megismételték néhányszor. Egy éjszaka a kádban a ruha pihent a forróságban, lúgban, s csak másnap kezdték szétszedni a szapulót. A tele kád elég nehéz volt, s ezért ezt egy székláb nevű posztamentumra helyezték. Ez egy U alku háromláb volt, melynek kivitelezése alkalmassá tette a kád körüli forgolódásra a ház asszonyát, vagy asszonyait. Azért írtam többes számot, mert ezt a műveletet kalákában csinálták egymást kisegítve az asszonyemberek. (ahogy mondták régen)

A szapulókádból miután kihűlt a ruha, a patakra vitték, ott kisulykolták, s a hófehér tiszta kiterített ruhák száradása idején minden menyecske kifeszítette a mellkasát, s láttatta a környezetével, hogy nem csak azért ment férjhez...

A hammast a szapulás végeztével erre-arra, hordásra használtak a gazdaságban.

Kolozson az idősebbek mind tudják, hogy a hammas az egy nagy rongy, de szapulást már nem láttak. Nagyon nem csodálkozom, mert itt folyó sem volt a sulykoláshoz, azonban a tisztaságérzetük megkereste az ideillő módszert. Azon mélázgatok, hogy a hammas neve még míg fuszujka, borsó, sarjú lesz, megmaradhat, de azt, hogy ezt a nagy rongyot miért keresztelték hammasnak, azt néhányad magammal elviszem.

2016. 09. 21 Segíteni jó Gál Zoltán

Valakinek segíteni a szükségben csodálatos érzés. De úgy segíteni, hogy nem vársz semmit cserébe, az egyenesen magasztos, és lelket gyönyörködtető. Segítesz egyszerűen azért, mert megteheted, mert látod, mekkora a minket körülvevő nyomorúság. És mikor felméred, hogy valamit tettél, hogy a jóság győzedelmeskedjen és a világ elviselhetőbb legyen, egy boldog megnyugvás lesz úrrá rajtad, amit nehéz szavakban kifejezni.

Olyan érzés támad fel benned, mint abban a több évezrede élt egyszerű emberben, aki megállt, mikor összevert és kifosztott sorstársat látott feküdni az út menti porban. Szája vérzett, szeme alatt monokli, segélykérő hörgése jelezte: nagy a baj. Megállt, lehajolt, bekötötte sebeit, és a legközelebbi fogadóba szállította, hogy ápolják egészen addig, míg fel nem épül. Fogalma nem volt, hogy kicsoda, nem érdekelték vallási vagy politikai nézetei, csak a gyógyulása. Mert a segítségre szoruló Isten gyermeke volt, akárcsak ő maga. Segített, mert szükség volt rá, és mert segíthetett.

Az ember csupán parányi alkatrész a teremtett világ nagy szerkezetében. Tettei legtöbbször nem befolyásolják az egész gépezet működését. És ezzel nincs is akkora baj. De ha elértük, hogy a magunk világában a fogaskerekek kissé olajozottabban végezzék feladatukat, akkor mi is valamivel hozzájárultunk a nagy Egész működéséhez. Ahogy egy fogaskerék működése önmagában nem elég, úgy az embernek is másokkal együtt dolgozva kell céljait megvalósítania. És így a boldogság is megterem életében.

Goethe vallotta:

„A boldogságot nem lehet ajándékba kapni,

Egyetlen titka: adni, mindig csak adni.

Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet

És sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet.”

Talán ez a titok kulcsa…


2016. 09. 20 Valamikor nem így volt… Molnár Imola

Gyakran hallom e mondatot azoktól, akiket sok esztendővel megáldott a Jóisten.

Hiteltelen lenne úgy írnom a „valamikorról”, mintha akárcsak egy percet is megéltem volna belőle, hisz a ’80-as évek végén jöttem a világra, demográfiai szakszerűséggel megfogalmazva: az Y generáció tagjaként, egy új típusú nemzedék szülötteként, melynek kialakulásában a technika száguldó fejlődése játszott rendkívül fontos szerepet.

De most nem érdekel a technika. Behúzódva a még nyárba kapaszkodó, de már el-elboruló ősz eső illatú hűvöséből, a magam csendességében arról a valamikorról ábrándozom, amikor még nem így volt. Amikor még reggelente nem a kotyogó főzte kávé űzte el a szempillákról az álom-foszlányokat, hanem az „Adjon Isten szép jó reggelt! – Magának is!”

A valamikorról, melyről úgy tartják, hogy akkoriban az Úr még ködfátyolból szőtte a hajnalokat, s este emberfia, de még kóbor lélek sem merészelte megtörni a kökényszemű éjszaka titokzatos sötétjét.

Valamikorról, amikor az ember egyszerűen keresztbe állította a seprűt az ajtó közt, ha elment otthonról, mint a funtineli boszorkány fent a fenyvesekben, s arra járó ember nem sértette meg otthona szentségét.

Valamikorról, amikor még nem volt éppen ennyi hitvány ember – ahogy Gergely Feri bácsi mondta – Isten nyugtassa.

Valamikorról, amikor nem mondhatni, hogy feltétlenül könnyebb volt élni, de talán embernek maradni egyszerűbben lehetett, s megsejteni Isten csókját a dércsípte falut járva, könnyebb volt, mint a benzingőzben.

Az időről, amikor esténként a gyermekek csuszából raktak magas tornyot, míg az apók meséltek, s az öregasszonyok hangos szóval tartották titokban a fiatalok dolgait.

Az időről, amikor még az ember örült annak, amije van, gondolt arra, hogy hálát adjon a mindennapiért, s ha megszólalt a déli harang, összefogta kezeit.

Időnként elkap a régi idők számomra meseszerű romantikája, s mosolyogjon meg, kinek úgy tetszik, de lelkemhez mégis közel áll az a valamikor, amikor még sokminden nem így volt…


2016. 09. 19 Kolcsár-kávé, kultúra Szász Ferenc

Néhai Kolcsár Sándor esperes-lelkész, mindannyiunk Sanyi bácsija szerette a kávét. Reggel nyolckor minden nap kávézással és beszélgetéssel kezdtük az irodai munkát. Számbavettük a tegnapi napot s az épp indulót, megbeszéltük a híreket, olvasmányainkat, a magunk s a hívek ügyes-bajos dolgait. Politizáltunk is, a magunk módján, mértékkel persze.

Ahogy egyre inkább ránk nehezedtek a csicseriborsós idők s nehezebb lett valódi kávéhoz jutni, annál inkább ragaszkodtunk e csendes reggeli percek szertartásához. Pedig az a nap is eljött, amikor Erdő János nagylelkűen elajándékozta maradék minőségi kávéját és bejelentette, hogy ezután már csak teázni fog. Meddig? Legalábbis addig, amíg a kávé ismét kapható lesz a szabadkereskedelemben, s visszavedlik közhasználatú élvezeti cikké. Hogy ez mivel jár, azt nem kellett senki épelméjű embernek megmagyarázni.

Mi kitartottunk a nekezol s a reggeli beszélgetések mellett. Némi eleganciája is volt a helyzetnek: pót-lét, pótkávé. Akkoriban rációnak neveztük a porciót. Fejadagos volt a gondolkodásunk is. Kávéztunk rendületlen reggel, délben és este is.

Sanyi bácsi kávéscsészéje, bögréje mindig ott leledzett az íróasztal sarkán, odahaza a szekrény polcán, s időnként belekortyolva diadalmasan közölte velünk: „Hiába, akinek van kávékultúrája, annak van, akinek nincs, annak nincs”. Olyan szentencia volt ez, amellyel üres kávéscsészével nem lehetett vitába szállni.

Így tanulgattunk tőle atyai szeretetének árnyékában s gyarapodtunk, e baráti beszélgetések során abban, amit mindközönségesen szeretnék ma is kulturáltságnak, kultúrának nevezni.

Aztán Erdő János is visszatért a kávé fogyasztásához, az egzotikus dolgok Kánaánja köszöntött ránk, eufóriás kávédömping. Dúskálhattunk a választékban, tobzódhattunk a bőség zavarában, lubickolhattunk volna kávésfindzsákban, bögrékben, csebrekben reggeltől napestig.

A diktatúra természetes meghittsége, a beszélgetések szertartásos rendje, olvasmányaink megosztása azonban eltűnt a csicseriborsóval együtt.

A sietősen felhajtott, kihörpölt kávéscsészék valahol egy üres asztalon árválkodnak, félig szívott, sietősen elnyomott cigaretták társaságában.

Hiába, nagy dolog a kávékultúra.

Vajon mit szólnának a mennyeiek, ha oda megérkezve Kolcsár-kávét rendelnék Szent Pétertől?


2016. 09. 16 Rendezvényeink Sándor Krisztina

Észrevették-e, hogy az utóbbi időben milyen sok rendezvény vesz körül! Lépten-nyomon valamilyen találkozóra, fesztiválra, város- és falunapokra, megyei rendezvénysorozatokra, kiállításokra, könyvbemutatókra, táborokba, megemlékezésekre és hasonlókra hívnak bennünket, családtagjainkat. Nőket, férfiakat, gyermekeket, tinédzsereket megszólító események kínálják magukat, s immár nemcsak a nyárra, hanem a tanév minden hetére, hónapjára jut egy-egy tematikus program. Mára már nemcsak a nagyvárosokban, de a porosnak, unalmasnak vélt kisvárosokban is olykor rendezvény rendezvényt ér. Falvakban a helyzet némiképp más és ezt elhelyezkedésük is befolyásolja. Ám az évente egyszer megszervezett és kiemelten kezelt falunapok mellett lassan egyre több településen felütik fejüket a térség, a falu jellegzetes szokásaihoz, ételeihez, termékeihez kapcsolódó tematikus napok, melyeket több helyen is kiegészítenek a helyi egyházközségek, az iskola, a kulturális és ifjúsági egyesületek saját év közbeni rendezvényei.

Keresztgyermekeim szüleitől hallom, hogy mennyire be vannak táblázva a gyermekek nyarai. Van, aki táborról táborra járt a nyáron, s otthon éppen csak a ruhákat átmosni volt idő és újra becsomagolni. Ez a programja immár nemcsak az amúgy is a saját társaságát kereső középiskolásnak, hanem az általánosban járó diákok egy részének is.

Munkatársaimtól, barátaimtól hallom, hogy milyen kevés idő jut a különböző programokra. Színház, mozi, kiállítás, hétvégi túraajánlók, kastélynapok, gasztronómiai fesztiválok színesítik az életünket – ha van rájuk időnk. Természetesen nagy bölcsességet takar az a közhely is, hogy mindig arra van időnk, amire mi akarjuk és kész. Na, de bizony gyakran megakasztanak a hétköznapi teendők, a munkahely és az otthon közötti ügyintézések, s akinek gyermeke van, az még tudná folytatni bőven e sort…

Elmúlt lassan 15 esztendeje annak, hogy én magam is szervezek: előbb helyi ifjúsági egyleti rendezvények, aztán regionálisak, s csakhamar országos szintűek – több évre, különféle programok – lebonyolításával bíztak meg. Volt olyan időszak is, amikor mi magunk találtunk ki új programokat, nagy-nagy lendülettel és tenniakarással. Az ifjúsági életszakasz után mára a felnőttek váltak a fő célközönséggé.

A rendezvények létrehozása továbbra is feladat, néha kihívás, máskor megtiszteltetés. Az utóbbi időben viszont többször is feltettem magamnak, néha másoknak is a kérdést, hogy: vajon miért van ennyi rendezvény? Hiszen szervezői szemmel nézve nem kevés energia, idő és nem utolsó sorban pénz szükségeltetik ezekhez, s bár nagy a különbség az egynapos felolvasómaratonra és az egyhetes fesztiválra szánt előbbi tényezők között, mégis: miért szervezzük? A közhelyes válaszok adottak és szerre igazak is: fontos, hogy építsük, erősítsük a közösséget; hogy felmutassuk kisebb-nagyobb közösségeink erejét, élni és tenni akarását; hogy megfelelő és/vagy minőségi kulturális, nevelő és szórakoztató programokat nyújtsunk a környezetünkben élőknek; hogy felmutassuk kulturális, történelmi értékeinket; hogy közösségi elégtételt nyújtsunk és kapjunk, és így tovább. Résztvevői szemmel egyszerű a kérdés: a hirdetésekben, meghívásokban elém táruló programokon részt veszek vagy nem. Döntésem attól függ, hogy felkelti-e az érdeklődésemet, van-e rászánható időm és akaratom, illetve hogy az időn kívül milyen tényezők akadályozhatják a programon való jelenlétemet.

Az utóbbi időben rátaláltam egy olyan válaszra, amelyet ritkán emlegetünk. Minden közösséget megszólító programmal a jövőnek (is) dolgozunk. Amire ma büszkék vagyunk, amibe ma sok energiát, időt és pénzt fektetünk, az a jövőben is kamatozik. Ez a tudat nagyobb felelősséget ró a mindenkori szervezőkre, hogy kellően odafigyeljenek arra, hogy mit hoznak létre, milyen tartalommal és milyen írásos és tárgyi bizonyítékokat hagynak róla hátra. Idővel – tíz, húsz, ötven, sőt száz év múlva – az marad meg ezekből, amit rögzítenek szövegben és képekben.

Ma tisztelettel vegyes csodálkozással és elismeréssel olvasunk a két világháború közötti és az azt megelőző kulturális életről, közösséget megmozgató bálokról, irodalmi szalonokról. Bár a műfaj azóta szélesedett és színesedett, talán nem tévedek, ha megkockáztatom: mi – mai szervezők és résztvevők – is arra számítunk, hogy egykoron ugyanígy olvassák majd a mi életünket, s rácsodálkoznak majd az általunk létrehozott rendezvények hangulatára, erejére, kínálatára… A jövőnek dolgozunk, a mai kor lenyomatát hátrahagyva – a rendezvényeinkkel is.


2016. 09. 15 Isten is csak azzal dolgozik, ami van Jobbágy Júlia

Megteremtette az Isten az embert a hatodik napon..., s látta, hogy az igen jó...

Na, de ez az ember idestova rengeteg száz éve, hogy kering a föld felszínén, de azóta csak dúl-fúl, és semmi sem jó neki. Kicsin és felnőttül, reggel és este, télen és nyáron keres, kutat mindent, de egyfeszt fel van háborodva.

Hogy mire?!? Ki tudja. Hétfőn, mert hétfő van, kedden, mert elkéste a buszt, szerdán, mert nem tettek cukrot a kávéjába, szerdán, mert a felesége nem ölelte meg, csütörtökön kihűlt a levese, pénteken újabb munkát varrtak rá, szombaton felébresztette a szomszéd fúrógépe, vasárnap a pap nem úgy prédikált, ahogy akarta.

S aztán kezdődött egy új hét. A munkatársak értetlenkedtek, a főnök nem értette meg, az asszony csak szövegelt, a gyermekek csak pénzt kértek, az anyósa csak szemrehányt, és így tovább, és így tovább...

S mérgelődött, s mérgelődött, de aztán eszébe jutott, hogy végül is az Isten is azzal dolgozik, ami van, s mégis szép a világ, minden helyén és a legnagyobb rendben és szépségben van. Isten őrizzen, hogy Isten is állandóan fel legyen háborodva. (Vagy akkor majd ki őrizzen?!?!)

123456