A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy az emberek találkoznak egymással. Az ember embertársával találkozik a faluban, az utcán, a színházban, a templomban, még az otthonaikban is, ha felkeresik egymást. Bár ezek a találkozások legtöbbször összefutások, én örülök annak, hogy az emberek még találkoznak egymással.

Minap a lelkészi ház előtt találkozott – rövidre szabott beszédjükből ítélve – két régi ismerős. A jól megszokott kérdés indított. Hogy vagy? – s másodpercek töredéke alatt érkezett is a válasz – mintha csak erre várt volna a megkérdezett: Egyáltalán nem jól! Nem volt hosszú a beszélgetés, hiszen a harmadik mondat lezárta eme gyakran tapasztalt találkozást: Az nem jó, de ne haragudj, majd később még beszélgetünk.

Ha egyáltalán kimozdulunk otthonainkból, szinte lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel. A találkozások elengedhetetlen tartozéka a falu, az utca, a templom, a színház, még otthonaink is, ha felkeresnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy találkozhassunk, többre van szükség. Az emberek akkor találkoznak igazán, ha hasonló az érdeklődési körük, az érzéseik, az értékeik, múltjuk, jelenük, a jövőképük, a reményeik…

Miért fontos, hogy találkozzunk időnként egymással? Talán azért, mert az elkötelezettségek a találkozásokban születnek.

A fiatalemberre gondolok. Jó munkabírású, erős, egészséges, mégis állami szociális segélyen tengeti életét. Pedig képzettsége és képessége is lenne hozzá, hogy valami munkát találjon… De ő valahogy újra és újra visszakerül a rendszerbe és tengeti életét.

A papírforma kínálja magát, és a talentumok példázata jut eszembe, de rádöbbenek, hogy ő nem a gazdájától kamatoztatásra kapott talentumát elásó egytalentumos szolga. Nem, ő annál sokkal okosabb, rafináltabb és… ártalmasabb. Ő az életrevaló, a rendszer útvesztőit maga javára fordító, a bürokráciát és embertársait kijátszó, a szégyentelenségét a többiek számonkérésre való sutaságával eltakaró, markába röhögő sumac. Ő az, akinek sikerül úgy hasznot nem hajtania, hogy nehezen kaphassa rajta a számon kérő gazda… Nem, ő nem az, akitől az is elvétetik, amije van…

Persze talán a gazdával is baj van. És talán a többi szolgával is: a hasznot húzóval és azokkal is, akik hagyják, hogy hasznot húzzanak belőlük. Végeredményben ő csak egy, és messze nem a legkártékonyabb az önmagát tönkreverő rendszer többi romboló alkotóeleme között…

Lám-lám, emberi életünk egy lehetőség. Még akkor is, ha önmagában érték. Sem kiemelt teremtményi mivoltunk, sem nagyságunk, sem fölényünk, sem értelmünk nem olyan magától értetődő, amint sokszor vélni merjük. Nem lesz több annál, amit az Isten adta készségek kiteljesítése kapcsán elérünk. És persze kevesebb sem.

Tökéletesedésre hívattunk el, de nem mindig törekszünk felé. Istenhez hasonlóvá teremtettünk, de emberarcunk sokszor nem tükröz isteni vonásokat. Isten munkatársai lehetünk, de vajon képességeink ellenére, vagy épen azok tudatában hányan próbálkozunk Isten irántunk tanusított jóindulatának „szociális segélyén” tengődni?