Gondolatok a reformáció ünnepén


„(Ezékiás)…az ő királyságának első esztendejében, az első hónapban kinyitá az Úr házának ajtait, és azokat megújíttatá.” (2Krón 29,3)

1517. október 31-én Luther Márton kiszegezte az egyház megújulását szolgáló 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Nem ez volt az első, és nem ez lett az utolsó törekvése az embernek, hogy vallási intézményeit megigazítsa, helyreigazítsa, de a protestantizmus számára ez a kezdőpont, ahonnan elindultunk 500 évvel ezelőtt.

Ünnepi köszöntőm alapgondolatának az Ezékiás reformjáról szóló tudósítást vettem, mely a mindenkori reformátorok és a munkásságuk nyomán létrejött egyházi intézmények feladatát foglalja össze.

„Kinyitá az Úr házának ajtait” – a lutheri, kálvini és Dávid Ferenc-i reformáció is az Úr háza ajtajának megnyitásával kezdődött – valós és átvitt értelemben egyaránt. Kinyitni a templomok ajtaját, megnyitni a hívek előtt a Biblia üzenetének megértését, beengedni a lélek áramlását, a kor kérdéseit és kételyeit, hogy a lélek és elme válaszra és megnyugvásra találjon, hogy a közösség megújuljon, hogy a tanítás megfoganjon, és a nyitott ajtón át kiáradjon a világba.

Ezékiás és a nagy reformátoraink azonban nemcsak megnyitották az Úr házának ajtaját, hanem azokat az ajtókat, melyek az életre visznek, megújították hitük, tudásuk, munkájuk és hitvallásuk által. Az Isten fele vezető ajtók elől félreállítottak mindent és mindenkit, hogy a hívő lélek közvetítő nélkül érezze Atyjának szeretetét, teremtettségének, istengyermeki mivoltának szépségét és felelősségét. Megtanították nekünk, hogy a magunk módján mindannyian reformátorok vagyunk, amikor egyéni és közösségi életünkben kinyitjuk lelküknek kapuit a megújulás, a többre hivatottság, az istengyermeki mivolt megélésének lehetőségére.

A reformáció ünneplése nem nosztalgia, nem büszkeség és nemcsak emlékezés, hanem annak az örök kérdésnek a megválaszolása, melyet a reformátorok öröksége minden kor emberének és vallási intézményének szegez: nyitva áll-e az Úr házának ajtaja?

Nyitva áll-e a templom és nyitott-e a közösség, nemcsak vasárnap és ünnepnapokon, hanem a hétköznapokban és a megpróbáltatások idején, nemcsak szenteknek, de a bűnösöknek és elesetteknek egyaránt? S ha nyitott az ajtó, akik oda betérnek, visznek onnan magukkal valamit a nagyvilágba, hitet, szeretetet, türelmet? Megújul-e az Úr házában a lélek, a közösség, megerősödik-e hite, szeretete, hogy a mindennapok szolgálatvállalásban bizonyságot tegyen?

A reformáció vágya a reformátor/reformátorok lelkében született meg először és áradt ki a világba, hogy e vágy követőkre találva, intézményesüljön. Ma ezt az utat a másik irányban kell megtennünk – protestáns egyházainknak kell olyan közösséget biztosítaniuk, melyben az egyén hitének, életének és cselekedeteinek állandó megújulására kaphat indítatást. Az egyéni hittől a közösségi hitvallásig nem szabad hosszabb legyen az út, mint a közösségi hitvallás egyént megtartó, neki utat mutató, élete nagy kérdéseiben válaszra segítő erejének megtapasztalása.

A reformáció ünneplése áldott alkalom meglátni ezt a lehetőséget, mely mind az egyén, mind a közösség életében nem öncélú, hanem a szolgálatról vall: Isten és embertárs szolgálatáról családban, vallásos közösségeinkben, nemzetünk megmaradásában.

Kívánom, hogy a reformáció ünnepe adjon lehetőséget közösségeink és személyes életünk ajtajának megnyitására, hogy áradjon az isteni lélek és buzdítson bennünket hitvalló életre, szolgálatra és szeretetre.

Kolozsvár, 2017. október 31.

Bálint Benczédi Ferenc

püspök

 

A köszöntő hangfelvétele itt hallgatható meg.