Székely Kinga Réka: Áldott bevonulás

Egyházi beszéd virágvasárnapra


Az előtte menők és akik kísérték, ezt zengték : Hozsánna! Áldott aki az Úr nevében jön! (Mk 11, 9)

Kedves testvéreim!

Ijesztő és felemelő bevonulásoktól terhes és szép az emberi történelem. Szinte úgy is fogalmazhatunk, hogy a történelem nem más, mint a bevonulások változatos és hosszú sora, s ha jól belegondolunk a jelenkori történelembe, a most zajló háborúkba, akkor keserű szájízzel kell levonjuk a következtetést, ma sincs másképp. Ma is bevonul egy-egy katonaság, egy-egy elszánt, harcra kész csapat különböző településekre. Aki bevonul, az teret hódít, meggazdagít vagy leigáz. A bevonulás az erő jelképe, mert aki bevonul, az uralkodik. Aki bevonul, az nem kér engedelmet a helyi uralkodótól, hogy bevonulhat-e, aki bevonul, az birtokában van az erőnek, a hatalomnak.

Nemzetünk közelmúltjának történelmében, az egy Horthy Miklós-féle bevonulást kivéve, csupa megszégyenítő bevonulásnak voltunk az elszenvedői. A 20. századi román és a szovjet bevonulások fájdalmat és szegénységet hagytak maguk után. Napjainkban a NATO csapattestek vonulgatnak keresztül kasul Kelet-Európán. Furcsa volt látnom az egyik híradóban, hogy a román vidéken átvonuló NATO katonaságot kilométereken keresztül tapsolták. Annak én is tapsolok, hogy végre románok és magyarok egy csapatban játszunk, de rettegek, ha arra gondolok, hogy a nagyhatalmak hogyan fognak megint kijátszani minket, rettegek, ha végiggondolom azt, hogy vajon megint kit fognak áldozatként odadobni, zsákmányként odavetni egy másik nagyhatalomnak.

Testvéreim, a bevonulásnak nemcsak közösségi vonatkozásai vannak, hanem egyéni szereposztásai is. Nemcsak arra gondolok, hogy egy-egy bevonuló hatalmi elit mellé hogyan kerülnek oda a talpnyalók, hogyan kerülnek felszínre az okosan ítélők, akik inkább a hatalmasok barátságát keresik, mintsem közösségi értékeik mellett kiálljanak. Nemcsak azokra a jelenetekre gondolok, amikor a hatalmasok köré odasereglenek azok, akik mindent pénzzé tudnak tenni. Hanem arra az egyéni életre is jellemző magatartásra gondolok, amikor két ember kapcsolatában is szembetűnően látszik, hogy ki vonult be a másik életébe. Nemcsak a közösségekben, a társadalomban, érhető tetten az alá- és fölérendelt szerep, hanem az egyének életében is. Látunk édesanyákat, akik fejedelemasszonyként uralkodnak gyermekeiken, látunk gyermekeket, akik kis diktátorokként uralkodnak a szüleiken, látunk házastársakat, akik úgy bevonultak a társ életébe, hogy azt teljesen leigázták, látunk úgynevezett barátokat, akik teljesen kisajátítják, kihasználják a másik embert.

Testvéreim, teljességgel ijesztőnek tűnhet ez az egész bevonulásos történet. Azonban jó hírem van. A jó hír az, hogy létezik a bevonulásnak egy egészen felemelő, egyéneket és közösségeket gazdagító, értékes változata is, amiben van ugyan erő, de nincs benne bosszúvágy. Létezik a bevonulásnak egy olyan változata, ami felrúgja a régi rendet, de nem azért, hogy elpusztítsa azt, hanem hogy újra rendbe tegye. Van a bevonulásnak egy olyan változata, mely magával ragad, magához láncol, de nem a félelem által, hanem a megtisztulás vágya, az újjászületés vágya által. Ilyen bevonulás volt Jézus jeruzsálemi bevonulása, melyet mi keresztények Virágvasárnapján ünnepelünk.

Zárójelben mondom, hogy a bevonulással is úgy vagyunk, mint minden más emberi cselekedettel, - a cselekedet tartalmától, töltetétől függ, hogy érték lesz-e belőle, vagy szemét, hogy hasznunkra, avagy kárunkra lesz-e. Vegyük példának a szerelmet. A szerelem felemel, megerősít, szárnyakat ad, de meg is tud ölni. Hisz van, aki a szerelmet az odaadás teljes megélésének tartja, más pedig úgy gondolja, hogy a szerelem feljogosítja őt arra, hogy egyedül ő szabja meg az együttélés szabályait mindkét fél számára.

De térjünk vissza a bevonuláshoz, - mégpedig ahhoz a fajta bevonuláshoz, ahol nincs győztes és legyőzött, ahol a bevonulás lényege az isteni segítség felajánlása és a megtérés lehetőségének a bemutatása. A virágvasárnapi bevonulásra emlékezve az embereknek nyújtott isteni segítség kinyilatkoztatását ünnepeljük. Isten Jézust küldte el nekünk, hogy rávezessen minket a megtérés útjára.

Lelki szemeink előtt látjuk a virágvasárnapi ujjongó tömeget, a boldog sereg embert, akik virágot szórnak a bevonuló lába elé, ágakkal integetnek, ágakat terítenek az útra, sőt a felső ruháikat is oda teszik az útra, hogy az Istentől jött ember, az Úr nevében jött ember, megérinthesse. Szinte kézzel tapintható a mámor, az odaadás, amiben a tömeg úszik, mindenki beleolvad a hit és a szeretet nagy tengerébe. A tömeg harsogja a hozsannát és dicséri Isten küldöttét. A tömeg kér és dicsér, esdekel és felemel.

Segíts meg, ments meg - ez a magyar értelme a hozsánna kifejezésnek. Hozsánna, segíts meg, ments meg, harsogják az emberek a szamárháton bevonuló Jézusnak, aztán elárasszák dicséreteikkel- Áldott, aki jön az Úr nevében. Teljes szívüket, lényüket, életüket felajánlják Jézusnak, benne látják a megváltót, tőle várják a segítséget, őt ismerik el az isteni segítségadás eszközének. Mindenki meg akarja érinteni, mindenki tőle reméli élete sorsának jobbra fordulását. Rajongással követik, a kedvéért mindent megtennének. Hasonlatosak ezek az emberek a szerelmes emberhez, aki fűt-fát megígér társának, csakhogy maga mellett tarthassa, esküdözik égre-földre csakhogy magáénak tudhassa, a csillagos eget is odaígéri neki, csakhogy eljegyezhesse magának.

A virágvasárnapi történet két nagy üzenetet hordoz, testvéreim. Az egyik üzenet az, hogy az embernek, a mindenkori embernek, Isten felajánlja az ő segítségét. Isten megmutatja az újjászületés reménységét, a megtérés lehetőségét. A másik üzenet az, hogy a megtérés útján mindig szembetaláljuk magunkat a saját magunk által emelt akadályokkal, melyektől meg kell szabadulni, melyeket hátra kell hagyni, saját boldogságunk érdekében. Vannak élethelyzetek, melyek ketrecként tartanak fogva, és ezektől meg kell szabadulni, ha lelki értelemben egy jobb életre vágyunk.

A felolvasott bibliai rész az első üzenetre vonatkozik. Hozsánna, áldott, aki az Úr nevében jön. A virágvasárnapi ember felismeri, hogy Isten segítséget küldött neki a názáreti Jézusban. Elfogadni a jézusi tanításokat, azok szerint élni, Jézus példáját követni, ez a feladat. Ez a keresztény hívő ember küldetése és ez a kihívása is. Képes vagy-e, testvérem, arra, hogy Isten segítségét kérjed, és felismerd azokat a jeleket, melyeken keresztül Isten kimutatja neked az ő szeretetét!?

Ma csakis az első üzenettel szeretnék foglalkozni, azzal a megejtően szép emberi tapasztalással, amikor ráébredünk arra, hogy Isten segítsége nélkül nem élhetünk.

Gyermekkorom egyik közszájon forgó története jut eszembe. Annakidején, szülőfalumban, Elvira néni kicsi házának első szobájában volt felállítva egy szövőszék, a téli vakációk alkalmával sok napot töltöttem ott. Szép régi történeteket meséltek becsületről, szerelemről, házasságról, jó és rossz emberekről. De az egyik vakáció alkalmával egy kortárs történetet meséltek egy emberről, aki maga volt az önteltség megtestesítője. Jól ment a sora, évről évre nőtt a vagyona. Ő pedig egy-egy italozgatás után így dicsekedett hallgatóságának: engem az Isten sem tudna már szegénnyé tenni, nekem nincs szükségem az Istenre, csak a szegényeknek. Az emberek néha irigykedve, néha elképedve viszonyultak ehhez a magaviselethez. Érezték szavaiban az önteltséget, a nagyképűséget, a barbárságot, de nemigen szerettek neki ellentmondani. Aztán egy viharos nyári éjszakán a villám belecsapott a gazdasági épületbe, a tűz átterjedt a házra, éppen csak hogy a saját életét tudta megmenteni a mi nagyot mondó emberünk. Abban az időben nem volt divat még a biztosítás, így a kárt nem pótolta senki, maradt emberünk az ijedtséggel és a kárral. Amikor pedig azok az emberek nyújtottak neki segítséget, akiket addig lenézett, sértegetett, akkor ébredt rá arra, hogy az ember soha nem mondhatja azt, hogy nincs szüksége Istenre. Azután soha nem mondta azt a buta, öntelt mondatot, hogy - engem az Isten sem tudna szegénnyé tenni, s nekem nincs szükségem Istenre. Döbbenten és ijedten, mérgesen és belenyugodva fogadta el, hogy még neki is szüksége van a jó Istenre, és azokra a jóindulatú emberekre, kiket pont a vallásos hit ösztönöz arra, hogy együttérzőek és segítőkészek legyenek.

Az ember a hit segítségével egyensúlyba tudja hozni az életét, a hit segítségével megérti élete értelmét, meglátja a követendő utat. A segítő embereknek a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a pórul járt emberen, a szenvedő emberen segítsenek. Modern kifejezést használva úgy is fogalmazhatunk, hogy azoknak az embereknek, akik nagylelkűen segíteni tudtak az Istent megtagadó emberen életvezetési tanácsadójuk Jézus volt. Lelki tisztulási kúráiknak a vezetője Jézus volt, ezért tudtak együttérezni a gőgjében megrokkant emberrel. Ezek az emberek Jézustól kapták a méregtelenítő kúra receptjét, ezért tudták mérgüket a hit segítségével eloszlatni, a segítő szándékot megélni, ezáltal hozzásegítve a gőgös embert a lelki újjászületéshez.

A magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotójának, Ady Endrének az Istenhez való viszonyában nyomon követhető az az emberi viszonyulás, melyben váltakozik a hit és a tagadás. Viaskodik a költő az Istennel, hiszi is, tagadja is, elutasítja, de a segítségét is kéri. Magadra ismersz-e testvérem? Hiszünk és tagadunk, kérjük Isten segítségét, aztán kijelentjük, hogy nincs is rá szükségünk, aztán megint beismerjük, hogy Isten a mi segítségünk. Ady így fogalmazott Szeress engem, Istenem című versében:

Szeress engem, ha tudsz szeretni,

Szeress engem, mert, jaj, utálnak

S olyan jó szeretettnek lenni.

Amikor a virágvasárnapi tömeg azt kiáltotta Jézusnak, hogy Hozsánna, vagyis, hogy segíts meg, tulajdonképpen ezt az Ady által megfogalmazott emberi vágyat öntötte szavakba, hogy szeress engem Istenem. Az isteni segítség az isteni szeretetből fakad, Isten azért segíti meg az embert, mert szereti.

Merd te is testvérem elkiáltani magadat, hogy Hozsánna. Merd felismerni Isten küldöttét, merj Jézus követője lenni.

Engedd Jézust bevonulni az életedbe, mert ő nem az a bevonuló, aki megaláz és kifoszt, Ő az a bevonuló, aki hozzásegíthet téged a megtéréshez, az újjászületéshez.

Jézus úgy vonul be az életedbe, hogy benne neked is helyet hagy, segít megszabadulni akadályaidtól, és elindítja benned a lelki újjászületést. Jézus hatalma Istentől származik, őt nem a pénz, nem a huncut intrikák teszik hatalmassá, hanem a rendíthetetlen hit, az Isten ügye iránti elszántság.

A közösségek életének egyik érdekes jelensége a divat. Az egyének pedig követik a divatot. Minden korszaknak, sőt minden korszak minden egyes évének uralkodó divatjai vannak, melyek az építkezésben, a ruházkodásban, a zenében, az étkezésben, tulajdonképpen az élet minden egyes szegmensében megjelennek. Bevonulnak az egyének és a közösségek életében, aztán felváltja őket egy másik divat. A Jézus által tanított, általunk kereszténynek nevezett értékrend és életforma a divatjárásoktól független, más szóval örök divatja van. Istenben hinni, az élethez alázattal és szeretettel viszonyulni, jóságban élni örök divat. Aki pedig beavathat minket ebbe a lelki divatba, akinek bevonulása az életünkbe örömünnep, az Jézus, akit Isten küldött a mi segítségünkre. Merd virágjaidat a lábai elé szórni. Ámen.